Zeneszó

Egy év Húsvétra

2011-04-22T11:42:00.000+02:00

Holnap lesz egy éves ez a blog, amivel idő hiányában elég mostohán bánok. Pedig nagyon szeretném legalább hetente frissíteni. Ha például lenne időm, akkor azzal a Zappa összeállítással ünnepelnék – csak hogy követhessem az egy évvel ezelőtti trendemet – amire már elég régóta készülök. Majd felteszem "csakúgy"...
Így viszont előre hozom magamnak is, meg látogatóimnak is a megemlékezést, és a Yes egyik legidevalóbb darabjával kívánok mindenkinek Kellemes Húsvéti Ünnepeket!

Bloodrock 3

2011-03-31T15:10:00.000+02:00

- - -

Mindjárt vége a márciusnak, és nagyon csöndben voltam. Hiába, ez a blog több időt igényel egy-egy bejegyzés számára, annak meg mostanában igencsak híján voltam. Ezért gyorsan elnézést is kérek azoktól a látogatóimtól, akik ezért – joggal – orroltak rám.

Ezzel a poszttal magamnak is, és Gyuri Barátomnak is tartozom, emellett azonban szíves figyelmébe ajánlom azoknak, akik szeretik a Nagy Idők amerikai rockzenéjét.

Úgy '72 vége táján már eléggé kiaknáztuk a korábban már említett lemezkölcsönző általunk keresett lehetőségeit, elkezdtünk felfedezgetni. Így emeltük ki egy ismeretlen zenekar harmadik lemezét. A nevük tetszett, vagy az album borítója, ki tudja már, de alaposan belenyúltunk. Szellemes, friss és lendületes zene bújt meg a barázdákban, amibe belefért a líra is. Nem vagyok amerikaimádó, de az egészben benne volt az a fajta szabad érzés, ami jellemző volt minden onnan jövő zenére.

A Bloodrock elődjei 1963 óta formálódtak különféle formációkban és nevek alatt. A houstoni (Texas) társulat ezen a néven 1970-ben debütált első albumával, és ugyanitt a nagyközönség előtt is. A Grand Funk Railroad előzenekaraként. Ez érdekes összeegyezés, most, hogy ismerem a teljes életművüket, elég sok hasonlóságot lehet felfedezni a két banda között. Ezt nem zenei megoldásokra, hanem a "töltésre" értem. A GFR-t a trió felállás sok mindenben kötötte, bár nagyon jól feszegették ezek korlátait, de a hangzás tekintetében azért csak beszélhetünk korlátokról. Nem véletlen, hogy Mark Farner (a GFR énekese és gitárosa) időnként billentyűs hangszerekhez és szájharmonikához is nyúlt. A hat tagból álló Bloodrock (két gitár, bassz, billentyű, dob, ének) értelemszerűen színesebben szólalt meg, ám tudjuk, hogy a színtelenség sok minden egyebet fel tud fedni. Még egy hasonlóságról szót kell ejtsek. A YouTube-on az egyik Bloodrock szám alatt áll egy komment: Érthetetlen, hogy a rádiók és a sajtó miért meszelték el őket és a GFR-t? Sajna, addigra már betette a lábát az üzleti szellem, és nem azt nyomták, ami népszerű volt, hanem, amit ők akartak annak. Elég sok jó társulás vált ennek a máig tartó ostobaságnak az áldozatává, szerencse, hogy a lemezek és a CD-k azért ránk maradtak.
A statisztikák szerint második lemezük volt a legnépszerűbb. Leszámítva azt, hogy sokáig számomra csak a harmadik volt az "etalon", ismerve a többi lemezt is ezt tartom a legegységesebbnek és a legkiforrottabbnak. Olyan, mint a GFR Eprolibus Funk albuma. Minden szám a helyén van, megunhatatlan lemezek, amiken nem kell tovább lépkedni egy-egy töltelék szám miatt.
A CD korszakban természetesen kerestük őket is, de fellelhetetlenek a lemezeik. A 3-ast csak Amerikában lehet megkapni, az első kettőt a One Way Records adta ki, de nagyon kis példányszámban. János napkor Gyuri ajándékozott meg a levadászott mp3-akból összeálló lemezzel...

Jessica - a sláger a lemezről. Egyszerű riff, remekül színezve a két gitáros játékával. Egy lendületű szám, mantrás beszúrásokkal és hullámzó orgona betétekkel és -szólóval. Ki lehetett ez a lány, aki egy ilyen dalt kapott ajándékba?

Whiskey Vengeance - A müezzinszerű bevezető egy lüktető dalba csap. Gitárok nélkül, csak a ritmusszekció viszi az aláfestést. A gitárok az átvezetésekkor szólalnak meg, s a szóló megint csak az orgonára marad. A kórusok viszont itt is nagyszerűek, a végén azonban kapunk egy kis gitárfutamot is.

Song For A Brother - A cím magáért beszél. Csendes zongora felvezetőből jazzes ritmussal indul a darab, ami aztán egy lírai, de kemény alapú dalba vált. Végig ez a kettősség uralja a számot, a közepén egy remekül felpörgetett orgona-gitár feleselgetés pedig végképp meggyőz bennünket a zenekar kreativitásáról és technikai felkészültségéről.

You Gotta Roll - Vérbő rock&roll! Texasból tehát nemcsak az egylapos, vagy a hold'em póker a jó dolog. A gitár itt erőteljesebb szerepet kap, a ritmus rájuk épül, riffakkordok és színező futamok képében. Az orgona szóló azonban élvezetes bugi-vugi jelleggel beszélget a szólógitárral. Remek húrnyűvéssel szállunk ki a számból.

Breach of Lease - A bakeliten a második oldal első száma volt. A lemez leghosszabb és egyben legnagyobb lélegzetű, változatos száma. A csendes basszgitár lépdelésre az orgona lehelet finoman terül rá, a gitárok kristályhangokként csillannak itt-ott fel az éterben, összekeveredve a cintányérok rezgésével. Refrén helyett azonban a zene kirobban magából és határtalan erővel terít be a teljes zenekar. Könyörgésszerű ének vezet a lemez legjobb gitárszólójához. Nincs bravúr, csak szenvedély... Talán ez a szám maradt meg bennem a legerősebben. Szeretem az érzelmi hullámzásokat zenébe ágyazva megélni...

Kool-Aid-Kids - Bugi ritmusú, kettős gitárfutam vezeti fel a számot, ami újra jazzszerű hangvételt vesz. A két hangulat rendre váltja egymást, igazi pörgés – lenne, ha nem fékeznének bele a középrészen egy lágy ének-orgona betéttel. Az orgona szólója is ehhez a hangulathoz igazodik, a gitár azonban erőszakosan rángat ki ebből bennünket, és visszaáll minden, ahol kezdték, a végére hagyva egy kódaként visszaidézett szólópárt. Bitang jó szám, talán énekesi szempontból is a legjobb. 1972-ben, Chigago-ban felvett koncertalbumukon is a legjobb számuk. Érdemes összevetni a stúdió felvétellel. (Lásd a poszt végén!)

A Certain Kind - Tiszta akusztika vezeti ki a lemezt az utolsó számban. Nagyon éles kontraszt az oldal két erős száma után. Szerintem azért így szerkesztették, hogy kedvünk legyen újra elölről kezdenünk a számok hallgatását. A szám külön érdekessége a romantikus szaxofon szóló. A végére a zongora mellett megszólal a Hammond is, teljes az ellágyulás...

Miles Davis Aurája

2011-02-02T12:55:00.001+01:00

A cím így igaz, pedig nem is Miles Davis szerzeményekből áll a nevével fémjelzett Aura című album. Palle Mikkelborg dán jazz trombitás 1984-ben egy 10 részből álló szvitet szerzeményezett Miles Davis iránti tiszteletéből.
(A tisztelet kézzel fogható oka a dán alapítású Sonning Zenei Díj odaítélése volt Miles Davisnek abban az évben. Léoni Sonning és férje 1959-ben hozták lépre az alapítványt a díj évenkénti odaítélésére. Olyan kiemelkedő zeneszerzőt, zenészt vagy énekest kívántak díjazni, aki saját területén kiemelkedőt teremtett.)
A 10 darab a Schönberg féle 16-os hangskála szerint Miles neve kezdő betűinek megfelelő hangnemekben íródott. Szerzőjük szerint, a hangnem adta a témát, a témák meg kirajzoltak egy összefüggő kompozíciót. A címeket a hét főszín (szivárvány) és azok keverékei szerint adta meg Palle Mikkelborg, elmondása szerint, ahogy Miles auráját látja. Így kapta a teljes mű az Aura összefoglaló címet.

A lemez értelmezéséhez megkértem kedves blogbarátomat, Padparadsát, hogy röviden foglalja össze azt, amit az auráról és az auraszínekről érdemes lehet tudnunk. A további szövegben dőlt betűvel szedett sorok az Ő gondolatai. Kedves Eszter, itt is megköszönöm segítőkészségedet és a közreműködésedet!
Magam nem kívánom szavakkal értelmezni ezt a bonyolult és összetett zenét, a CD bookletjéből szemezgetek. Nem is kívánom szembe állítani az általános és a zenei értelmezést, hiszen Mikkelborg nem az általános aurát fogalmazta meg zenéjében, hanem Miles zenei(!) világának és állomásainak auráját...

Texte alternatif

1. Bevezető
Az aura a testet körülvevő energiamező, a fizikai valóságunk kiterjedése, az egyre finomabb és finomabb rétegek: a gondolatok, az érzelmek, a tudatosság megnyilvánulása. A szivárvány minden színe megtalálható benne, mégis a színek dominanciája, illetve hiánya az ember lelki-érzelmi, hangulati és tudati állapota alapján hosszabb-rövidebb ideig jellemző.
A felvezető gitár Miles Davis neve kezdő betűinek megfelelő hangok sorrendjében pendül fel. A szintetizátor éles crescendoba vezeti át a szétfoszló hangot. A szaggatott, váltakozó ütemű ritmusok fölé újra felmagasodik a gitár az előbbi hangokban, majd Miles trombitája is beszáll a kavalkádba. Ebből alakul ki egy összkép, ami tovább vezet bennünket. Miles ezt jegyezte meg Palle-nek: "Benne kell legyél! A fejedben kell összeállnia mindennek!" Mikkelborg ezt fűzi hozzá: "Játszanom kellett újra és újra, míg megkötött bennem."

2. Fehér
A fehér tulajdonképpen nem szín. A fehérben a teljes színskála megtalálható, így az egyetemes eszenciát szimbolizálja. A tisztaság és a befogadás, a születés és a halál, az örök körforgás, az univerzális életenergia manifesztálódása. A fehér a kiindulás, amiből a különböző színek, mint a virág szirmai kibomlanak, és a vég is, mikor a szivárvány színei újra egyesülnek.
Miles, szinte beszélő trombita hangjai vezetnek a színtelen fehérségbe. Elektromos álomkép felüljátszott duettel, Billie Holiday megidézett szelleme Miles Davis-ével együtt. Miles hangos csendet akart, amit az ütőhangszerek "teremtenek" meg.

3. Sárga
A könnyedség, a derű, az életöröm, a kreatív energiák színe. Az ego megnyilvánulása, elhatárolódás az egésztől és a másokkal való összekapcsolódás dinamikus, folyamatosan váltakozó ritmusa. Spontán, szabad, kötöttségek nélküli.

Ugyanannak a témának a két, egymástól elkülönülő zenekari tálalása. Az első részben az oboa és a hárfa incseleg egymással, majd a másodikban a fúvós big band hangzásban teljesedik ki valamiféle katartikus eufória. Olyan szinteket jár be ez a rész, mint a 60-as évek eleji Miles lemezek, amiket a zseniális Gil Evans hangszerelt jazz big bandre.

4. Narancs

A narancs a vörös és a sárga keveréke, a fesztelenség és az aktivitás összefonódása. A fizikai valóság játékos megélése, energikusság, termékenység. Tele van kalanddal, hívással, ösztönzéssel, de a valódi mélységek megélése nélkül.

Palle kabala színe, a hangzás megfelel a valami elkezdődik elvének. A zenészek teljesen szabadjukra engedik magukat, hogy a dolgok megtalálhassák formáikat. Három szólamban hangzanak a szólók. A gitár kacag Miles kettős, visszafogott és szélesre tárt hangzásai között.

5. Vörös

Az életerő, az akarat, a szenvedély megnyilvánulása. A szexualitás, a felfokozottság, az izgalom színe. Nagyon impulzív, szélsőséges esetben agresszív, dühös vagy túlhajszolt. Telítve van vitalitással, dinamizmussal, versenyszellemmel.

Lassan építkező, vertikális blues. A vörös a tűz - fogalmaz Palle. Miles szólója mögött úgy szólnak a trombonok, ahogy a tűz lángjai felett játszanak a füstfelhők. Az "aurális inferno"-t a gitár és bassz oltja ki és a szóló ott folytatódik, ahol a Bevezetőben lekeverték.

6. Zöld

A harmónia, a középpont egyensúlya, az együttérzés, az érzékenység színe. A gyógyító energiák megmutatkozása. Nyugalmat, békességet árasztó, bár érzelmi túltelítettségre, befolyásolhatóságra, ingadozásra hajlamos.

Költői pastorale, két részben kirajzolva a természet szépségeit. A második részben óhatatlanul felködlik előttünk Charles Ives Megválaszolatlan Kérdés c. darabja. A népszerű amerikai zeneszerző - talán az egyetlen volt, aki az európai hagyományokra alapozva komponált - Mikkelborg egyik kedvence. Miles szólója alá hasonló hangulatban száll a kíséret. A Zölddel Palle nem csak Miles és Ives, hanem Gil Evans előtt is tiszteleg. hiszen hangszerelése a Sketches of Spainre emlékeztet. Mint mondja: a hangszerek különleges csoportosítása olyan gazdag és ritka hangzást ad, mint Miles nevének 10 hangja.

7. Kék

A hűség, a nyugalom, a megbízhatóság színe. A kék az oltalmazás, az odaadás, az empátia megnyilvánulása, azonban hiányozhat belőle a „földelés”, vagyis az anyaggal való kapcsolódás, a kitartás. A depresszió és a melankólia színe is a kék.
A fúvós háttér reggae ritmusban adja az alapot Miles gyönyörű szólója alá. A széles ívű hangzás finom átmenettel minimalizálódik hárfára és csengettyűkre, mint a Right Off darabban, Miles Jack Johnson lemezén.

8. Elektromos Vörös

A Vörös annyira tetszett Milesnak, hogy másodjára is eljátszotta. Az első Vörösben kürtön játszik, itt meg lefojtott trombitán. Így kommentálta önmagát: Néha lépjünk túl a szabályokon, tüntessük el őket, csak játsszunk a hangokkal!

9. Indigó

A szellemiség, az univerzális hit megnyilvánulása. Éles, tiszta tudat, kreatív-intuitív gondolkodás, tisztánlátás képessége. Magas frekvenciák megnyilvánulása, ezért szétszórtság, zavarodottság, „elszállás” is jellemezheti.

Mikkelborg a Filles de Kilimanjaro albumot, Miles utolsó akusztikus felvételét vette alapul. Miles nem játszik ezen a darabon. Nem is akart, azt mondta: elég ide a zongora (Thomas Clausen). És elég az ördögi kezű ütőhangszeres (Marilyn Mazur) is.

10. Ibolya

A spiritualitás, az átlényegülés, a felsőbb síkokkal való összekapcsolódás színe. Ritkán, beavatási szertartások, tudatszint-változások alkalmával jelenik meg. Erősen intuitív, fogékony és rendkívül nyitott a szellemi szférákra.
A befejező, blues alapú darabban Palle Mikkelborg összegezni igyekszik Miles világát, miközben Stravinsky és Olivier Messiaen előtt is tiszteleg, akik szintén részesültek a Sonning Zenei Díjban. A Stravinsky-s felépítés alá Messiaen egyik orgona akkordját kölcsönzi, ez nyitja és fejezi is be a szekciót. Milesra akkora hatással volt ez a szám, hogy a díj átvétellel együtt járó koncerten ötször adták elő ezt a részt.
-

Palle Mikkelborg így vall az 1989-ben megjelent CD füzetében: Az Aura az én tisztelgésem Miles nagysága előtt. Azért ez a címe, mert olyan zenét szerettem volna összeállítani, ami visszatükrözi Miles zenei sokszínűségét.
Követned kell engem! - mondta nekem egyszer. Így igaz!- gondoltam.
A When Lights Are Low első hallásra meghatározó volt az életemre, hangzása, zenei univerzitása. Miles zenei világa egy zen buddhista spiritualitásával hat rám. Köszönöm neki, és köszönöm Gil Evansnek az életfogytig tartó inspirációt. Köszönöm őrangyalaimnak, hogy részese lehettem ennek az élménynek.
A 2000-es kiadás füzetéből még egy gondolat Palle-től: Ismételten megköszönöm őrangyalaimnak a csodálatos találkozást és a közös munkát ezzel az igazi mesterrel, aki örökre megváltoztatta az életemet. A legmélyebb boldogság tölt el, hogy a legjobbat adhatom attól, akitől én is a legjobbat kaptam.
Amikor Gil Evans meghalt, Miles ezt mondta: Nem, nem, itt van közöttünk. Ugyanezt érzem Miles kapcsán. Örökké itt van... hangjai... színei... Aurája...
-
Ez az a lemez, ami biztos, hogy nem tud igazán a számítógépek hangszóróin, a lebutított mp3-on élni. Nemcsak zenei világa összetett, nehezen is besorolható. A fúziós jazzt nagyon kevésnek érzem, talán a kortárs zene összefoglaló csoport a legmegfelelőbb. A hangszerelés káprázatosan színes. Ha hallgatom, mindig lekérem az erősítő 5.0-ás hangcsatorna keverését, mert igazán ekkor fedezhetők fel azok a parányi részletek is, amik teljessé teszik ezt nagyívű kompozíciót. Ha meg tudod így is szeretni ezt a lemezt, egyszer legalább hallgasd meg igazán jó minőségben!
-
A felvételen a Dán Rádió Big Bandje és Palle Mikkelborg (trombita, szárnykürt) működött közre.
Gitáron: John McLaughlin
Elektromos dobon: Vince Wilburn, Miles Davis unokaöccse
A felvétel 1985-ben készült, de szerzői jogügyek miatt csak 1989-ben adták ki. 1990-ben Grammy Díjjal tüntették ki.
-
Kapcsolódó zenék

Texte alternatif

Der Steppenwolf

2011-01-06T15:24:00.002+01:00

Hiszem, hogy néha azért teljesednek be vágyaink később, hogy az annak megfelelő fejjel (egyébbel) tudjuk befogadni.

Ki ne emlékezne még arra az időre a velem egyívásúak közül, amikor először robbant bele (a szó szoros értelmében) a Born to be Wild a zenére éhes fülébe? Levegőt alig kaptam, csak annyi szalad ki belőlem szó gyanánt: kik ezek? Steppenwolf! Honnan ez a név? Sikerült kiderítenem, Hermann Hesse egyik regényének a címe. Ezt a nevet sem hallottam még addig, ki ez-mi ez? Annyit kiderítettem, hogy a kérdéses regény, melynek címét ez a dögös banda magára öltötte jelmezként a nyugati ifjúság körében kultusz mű. Optimista módon keresni kezdtem a könyvesboltokban, de nem ezt, semmi Hesse-t nem lehetett fellelni. Antikváriumokban sem. Hm, tényleg jó lehet, ha a szocialista ifjúságtól megvonják... A Sziddhártába sikerül jóval később belefutnom, és onnan Hesse rajongóvá váltam. Fokozatosan betekintést nyertem a (méltán) nagy író majdnem teljes életművébe. A pusztai farkas azonban elkerült. Jó pár éve a közeli könyvtárból ki tudtam hozni, hosszas várakozás után, valami elvetemült bűnöző azonban úgy tele aláhuzigálta és széljegyzetelte, hogy olvashatatlan volt a számomra. Nem érdekeltek egy mai egyetemista ostobaságai, akinek fingja sincs, mi volt itt 25 évvel ezelőtt, kikerülni meg nem tudtam. Az ilyen könyvgyilkost a szememmel meg tudnám ölni...
Karácsonykor leányom jóvoltából ott csillogott a fa alatt a könyv. Voltál már így ugye? Végre, annyi epekedés után karjaidba szoríthatod, ölelheted régen vágyott szerelmedet. Még nem tudod mi vár Rád, még csalódás is lehet, ezért nem is gondolsz rá. Nem is tudnál, a vágytól gerjesztett izgalom minden más érzést elnyom ilyenkor, a gondolatokat meg főleg.
Néha mazochista vagyok. A soros, még csak félig olvasott könyvet nem volt szívem félre tenni. Szerintem így tisztességes is (tudod, addig szeretőt sem váltasz, míg a meglévőtől el nem búcsúzol).
A fülszövegre Zappásan felhúztam a szemöldöm. Máig vitatott, pesszimista, kábítószerre és egyéb káros életvitelre buzdító írás. Majd meglátom... Sosem érdekelnek annyira ezek a vélemények, az másé, attól lehet az enyém eltérő. Együltömben elolvastam. Megrendített, tanított, ugyanakkor a szokásos Hesse módon irodalmi élményt is adott. Életszeretet és -vágy van benne. Amit magam is igyekszem a képeimmel megfogalmazni, sötétben erősebb a fény, a gyenge is. Erre gondoltam az első mondatban. Vajon 35-40 évvel ezelőtt ezt kaptam volna ettől az írástól? Biztos nem! Nagy részét nem is igazán értettem volna, és a hiányos értelmezés mindig káros. Sok mindenre meg kell érnünk életünk során. Valószínűleg sokszor el fogom még olvasni. Elsőre az ember túlzottan a cselekményre koncentrál, elsiklik a finom részletek felett. Pedig minden műalkotás a részleteitől igazán az.
A zene is ilyen. Az elsőre fülembe szaladó zene elég hamar unalmassá válik számomra. Kivéve azokat, amik (újfent) Zappásan fogalmazva: "csak úgy jönnek, és jól seggbe rúgnak".
Ennek ellenére a Born to be Wildon elég hamar túlléptem, csépelgették eleget. Vannak a Steppenwolfnak ennél sokkal jobb számai, így rajtuk nem, máig a kedvenceim között vannak. Azzal a számukkal illusztrálom ezt a bejegyzést, amelyik a legjobban adja vissza a könyv számomra érzett hangulatát.

A zenekar egyébként John Kay énekes jóvoltából vette fel a nevet, lévén német származású, így valószínűleg nemcsak az eszmei, hanem a nemzetbeli kötődéseire is utalt. Ennek ellenére a Steppenwolf igazi amerikai zenekar volt, a szó legjobb értelmében, az igazán jó amerikai zenekarok ugyanis a mai napig különös színt jelentenek az egyetemes rock palettáján...

Újévre

2010-12-31T13:13:00.000+01:00

Kedves Barátaim!

Nem akarom a szót szaporítani, csak Boldog Újévet kívánni Nektek, meg vidám évbúcsúztatást. Zenével nem készültem, mert mB barátom, a Zappa Pont remek bloggerje elkészítette a Mágus 70. születésnapján feltett klip magyar nyelvű szövegezését, a különleges keverés leírásával együtt. Nem tudok ennél találóbban Nektek sem minden jót kívánni mára, holnapra, azutánra.

Klikk ide! Jövőre ugyanitt!!!

Három kívánság, mára

2010-12-24T12:05:00.001+01:00

Teljék örömben a készülődés az estére!

Gyúljon a gyertyákkal együtt fény a lelketekben, amikor együtt álltok a Fa alatt! Idézzétek meg minden szerettetek lelkét magatokban, akikkel nem lehettek ma este együtt...

Töltsön el Benneteket az éjfél az Ünnep szentségével, mindegy hogyan és hol...

Boldog Karácsonyt Zene és Szó Barátok!

Hetven lenne...

2010-12-21T14:25:00.002+01:00

...ma, Frank, a – azt hiszem, nemcsak én gondolom így – XX. század második felének kimagasló zenei egyénisége. Zenei öröksége sokkal nagyobb annál a több, mint 60, életében kiadott albumnál, hiszen szerzeményeinek javarészét kortárs zenekari alapokra hangszerelte. Saját bevallása szerint azért adta elő rock(szerű)zenekarjaival ezeket, hogy pénzt kereshessen, és finanszírozhassa zeneszerzői tevékenységét. Mára kezdi az általános zenei szakma is elismerni zsenialitását. Egyre több Zappa koncert kerül színpadra klasszikus zenei hangszerekkel zenélő kamara, vagy szimfonikus zenekarok, híres karmesterek előadásában. Több, mint 20-ra tehető mára az ilyen jellegű zenekarok Zappa albumjainak a száma.
Rockzenésznek nevezni Frank Zappát, olyan, mint Mahlert karmesternek, vagy Tolsztojt háborús regényírónak.
Azt hiszem, időben ment el. Itt hagyta nekünk még hattyúdalaként a Yellow Sharkot, archívumában a mérhetetlen és még feldolgozatlan kottát és felvételt, majd fogta magát, felment a zenészhaverok közé.
Ha élne, rosszkedvűen ünnepelné ezt a napot, utálná a XXI. századot, kivéve a Blue Ray technikát és a sokpontegyes hangvisszaadást. Meg a jó zenét, csak egyre kevesebb születik... Sablonra faragott és fényezett álcsillagok annál inkább.
Zappa zenéje és életfilozófiája erre is jó, tisztán látni ebben a rózsaszínű, de erősen fingszagú médiacirkuszban.

Erősen gondban voltam, mivel illusztráljak. Ekkora zenei hagyatékból nehéz a megfelelőt kiválasztani. Véletlenül találtam rá erre a felvételre, ami egy nagyszerű videó- és hangmix a Strictly Genteel-re (Szigorúan Előkelő, az én értelmezésem szerint.) Az alap a 200 Motels film és a '71-ben rögzített zene. Erre épül rá a Londoni Szimfonikusokkal 1981-ben készült felvétel és belelopva a a '88-as Make Jazz Noise Here albumból a darab részlete. Igazi boszorkányüst. Frank átfogó zenei világa, képzelet világa, szervező és rendező egyénisége és vitriolos humora, egyben. Hiányzol és mégsem, mert mindig van mit hallgatni Tőled, és hagytál még hátra elég sok meglepetést...

Five Peace Band (Chick Corea&John McLaughlin

2010-12-11T14:53:00.004+01:00

Érdekes a név szójátéka, bár lehet, hogy csak én értelmezem így. A "piece" (rész) angol szó átértelmezése a Békére...
Milyen furcsa ezt így leírni, hogy a jazz két nagy öregje, hiszen lassan 40 éve ez a két nagyszerű zenész jelenti számomra (Miles Davis) mellett a jazz-t, amit igazán szeretek elmélyülten hallgatni. Fiatal zsenikként röppentek ki a Bitches Brew sessionökből. Megint összeálltak, és bármikor megteszik, valami újat alkotnak. Bevették maguk mellé a szaxofon fenomént, Kenny Garrettet, aki – ugyanúgy, mint ők – Miles szárnyai alól indult el a hírnév felé. Őt több mint 20 évvel ezelőtt láttam Miles utolsó TV felvételén, és már akkor lenyűgözött. Az ütős Vinnie Colaiuta sem először adja a ritmust John, vagy Chick mellett. A basszeros Christian McBride-ról azonban nem tudok semmit, neve és munkássága számomra eddig ismeretlen volt. Stúdió lemezt nem vettek fel, viszont majd kétéves koncertsorozatukról kiadtak egy dupla CD-t, ami tavaly Grammy-t jelentett az instrumentális jazzkoncert kategóriában. Egy kis – sajna elég gyér – látványt nyújtanék ízelítőül, a zene azonban méltán kárpótolja a pocsék videótechnikát.

Félelmetes a dobos "Cobhami" ritmusözöne, Garrett megbölcsesedett, ám mégis szuggesztív játékmódja, Chick és John kiteljesedett magabiztossága. Jól ismerem mind a kettő zenei életművét, és igazából azért szeretem őket, mert képtelenek beszűkülni egy irányzatba, bármiben otthon érzik magukat, legyen az klasszikus hangszerelésű zene, indiai, vagy spanyol népzenéből táplálkozó műfajok, a jazz bármely irányzata és még a kortárs zene is.
Sokrétűségüket szeretném érzékeltetni erről a dupla lemezről kiválasztott, számomra legizgalmasabb számmal, a talányos című Hymn to Andromeda-val (napok óta hallgatom, nem tudok vele betelni). A több részre tagolt, több mint 27 perces darab nagyszerű példa a zenészek sok irányú szellemi táplálkozásáról. Chick kifinomult zongora bevezetője és a vonózott bőgő szelíd dünnyögése elragad a Földről, ki az Univerzumba, ahová esendőként megérkezve John jajgató-síró gitárja kér eligazítást. Innen száguldás kezdődik a határtalanság határai között. A ritmusszekció mantrázó hullámzása felett Kenny szaxofonja éteri zsolozsmába kezd, ami extázisba emelkedik az egész szám csúcspontján. S mégsem őrjöngésbe, valamiféle átszellemült érzésbe, amitől elcsuklik a hang és dadogva keresi a szavakat arra, amire nincs is. (Egyszerűen képtelenség nem becsukott szemmel, mozdulatlanul hallgatni...) Egyszerre viaskodik bennünk a zenével együtt a démon az angyallal. A szaxofon elhaló kifulladásával éledünk és hagyjuk ott a dimenziók rengetegét. Chick csillagsziporkázású zongora futamai elnyugtatnak és visszahoznak oda, ahonnan indultunk...

Texte alternatif

Egy kis epizóddal zárnám ezt a hosszúra nyúlt bejegyzést. Egy megkapó duettel, ami bepillantást nyer Chick Corea és John McLaughlin műfajokon átívelő nagyságába.

Amikor a zenének vége (In memoriam Jim Morrison)

2010-12-08T15:09:00.001+01:00

Ma lenne 67 éves a rock örökös poétája, bálványa, az egyik legkarizmatikusabb énekese és előadója, Jim Morrison. A Doors nem lett volna az nélküle, amivé vált, és Ő sem lenne ma az a Doors nélkül, aki rockgenerációkon átívelve a mai napig minden korosztály fogékony rétege zeneszeretetének kihagyhatatlan része. Bár a zene végéről énekelt a Gyíkkirály második lemezükön és majd minden koncertjükön, a zene – és amit Ők is teremtettek – örök, és ebben jelentőségük megkérdőjelezhetetlen.

A szám fordítása Földes (Hobó) László versezetében

A zenének vége, a zenének vége, babe.
A zenének vége, oltsd ki a fényt,
Oltsd ki a fényt, oltsd ki a fényt!

A zenének vége, a zenének vége, babe.
A zenének vége, oltsd ki a fényt,
Oltsd ki a fényt, oltsd ki a fényt,

Mert furcsa barát a zenéd,
Táncol a tűzben, mint illenék,
Egyetlen barátod a zenéd. Míg jön a vég,
Míg jön a vég, míg jön a vég, míg jön a vég!

A feltámadók névsorából húzz ki engem,
Igazold az alibim a börtönömben, pár barát még benn vár.
A tükörben az arc nem hagy,
Az ablakban a lány nem kap.
Az élők tora, kiállt a lány.
Valahol kinn vár rám.

Mielőtt elnyel engem, mielőtt a nagy álom elnyel engem,
Hallanom kell, hallanom kell, hogy sír a lepkekirály.
Gyere vissza, karom téged vár!
Elfárasztott minket a túl sok csavargás.
A földig hajtott fejű várakozás.
Játszik egy nagyon szelíd hang,
Nagyon közel, de távol még,
Nagyon halkan, és nagyon szép,
Jöjj ma még! Jöjj ma még!
Jöjj ma még! Jöjj ma még!
Jöjj ma! Jöjj ma még!
Jöjj, jöjj, jöjj, jöjj, jöjj,
Jöjj, jöjj, jöjj, jöjj,

Mit tettek veled, óh, Föld?
Mit vétett nekik a gyönyörű nővér?
Szétdúlva, kifosztva, meggyalázva,
Fekszik a hajnal oldalán.
Befonja testét a sok szögesdrót.
Drót, szögesdrót.

Játszik egy nagyon szelíd hang.
A fejed a földre hajtsd!
Játszik egy nagyon szelíd hang
Szinte suttog, szinte sír.
Szinte suttog, szinte sír.

Azt hittem az én szívem mindent kibír.
A világot akarjuk! És most!
A világot akarjuk! És most!

A világ kell és most, most, most, most, most.
Perzsa éj! Lásd a fényt!
Perzsa éj! Lásd a fényt!

Jézus! Jézus! Ments meg! Jézus!

A zenének vége, a zenének vége, babe.
A zenének vége, oltsd ki a fényt,
Oltsd ki a fényt, oltsd ki a fényt,

Mert furcsa barát a zenéd.
Táncolj a tűzben, mint illenék.
Egyetlen barátod: a zenéd.
Míg jön a vég! Míg jön a vég!
Míg jön a vég! Míg jön a vég!

Elhozta magának, abból a tudathasadásból fakadóan, amit az okozott, hogy, nem a költő, hanem a rocksztár előtt borult le életében és még nagyon sokáig a világ...

Megkésve (Jaco Pastorius)

2010-12-03T13:33:00.000+01:00

Mostanában mindenben késésben vagy feledésben vagyok. Szegény líbucot sem köszöntöttem fel nevének napján (Kati, bocsásd meg, minden nap jót kívánok Neked, és valahogy kárpótlom!).
A Hangtárnok figyelmeztetett, igaz Ők is másnap, hogy december 1-én volt Jaco Pastorius születésnapja. Az égi zenészek szerintem már nagyon várták fel maguk közé, ezért szervezhették úgy a sorsát, hogy a kelleténél előbb távozzék ez a zseniális fiatalember. Első, 1976-os szólólemezének első számával, Miles Davis örökzöld Donna Lee-jének virtuóz interpretálásával emlékeznék rá. Ez a rövid klip mindennél többet mond...

Csak összehasonlításul, érdemes átlinkelni az eredeti számra. Jó hallgatni a bebop sodrását és látni Charlie Parkert a fiatal Miles Davisszel.

http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=4864871607701449983

Rockboszorkák

2010-11-24T16:33:00.002+01:00

A hölgyek a rockszínpadon mindig különleges élményt adnak a rajongóknak. A pasik elementáris jelenlétét bizonyos fajta finomsággal, jobbára a külső és belső szépségükből adódó kisugárzással ellensúlyozzák. A rock zene dinamikája a női lágysággal (vagy néha az erőteljes szellemi keménységgel) érdekes ötvözetet eredményez. Ezekből válogatnék most, bevallottan személyes és nosztalgikus indíttatásból.

A sort a Jefferson Airplannel kezdem. A san francisco-i pszichedelia egyik legjelentősebb képviselője volt ez a társulat. Első lemezük után csatlakozott hozzájuk Grace Slick. A titokzatos szépségű és egyéniségű nő olyan plusz töltést adott a zenekarnak, ami elindította őket a világsiker felé. Grace hangja talán nem a legiskolázottabb, de szenvedélyes előadásmódja és különleges szépsége mellett ez igazán elsikkad. Kevés jó minőségű felvételt lehet fellelni, a rövid White Rabbit talán megerősít állításomban.

A hatvanas évek közepe volt az időszak, amikor az addigi beat mellett felütötte a fejét az amerikai blues-ból és jazz-ből táplálkozó új generációs zene, a rythm & blues. Egyre igényesebb, magasabb hangszeres tudást igénylő számok születtek az új zenekaroktól. Ezek egyike volt az angliai Brian Auger and the Trinity akikhez csatlakozott Julie Driscoll énekesnek. Brian Auger kiváló orgonista volt, méltatlanul került később a süllyesztőbe. Miként a zenekar is Julie-val, ezzel a remek hangú nővel együtt. Egy ritka, ám annál vérbőbb koncert felvétel után nem mehetek el a csapat legismertebb száma mellett sem el.

Ugyancsak a ködös Albionban alakult a Stone The Crow nevű társulat, Maggie Bell énekesnővel az élén. Erőteljesen blues alapú számokat szereztek, amihez Maggie karcos hangja remekül illett. Ma fellelhető lemezeik féltett darabjai a gyűjteményemnek. A már sokat említett lemezkölcsönzőből hoztunk ki egy gitár válogatást. Azon hallottuk Gyurival együtt először az itt bemutatott dalt.

Nem akarok kis hazánkhoz sem hűtlen lenni. Zalatnay Cini volt talán az egyetlen olyan hazai énekesnő annak idején, aki a sláger, vagy a beat éneklése mellett engedett az újabb hullámoknak is, és az akkoriban legrockosabb Metróval készített néhány komolyabb hangvételű számot is. Ezek egyike volt a Zöld borostyán, ami nagy kedvencem volt, bár a Driscollos utánérzés erősen fülbeötlő.

Lehet ez az összeállítás teljes Janis nélkül??? Azt hiszem nem! Sokat nem is kell azt hiszem ennél résznél papolnom. Csupán annyit szeretnék, elég hosszas keresgélés után sikerült olyan viszonylag jó minőségű felvételt találnom, amivel talán újdonságként is léphetek elő látogatóimnak.

Ha már Amerika, Joni Mitchell!!! Ennek az összeállításnak kétség kivűl a legjelentősebb alakja. A mai napig koncertezik, változó hangjához megtalálja a mindig megfelelő műfajt és előadásmódot. Sokoldalú személyiség. Számainak zenéjét és szövegét maga írja és hangszereli. Gitározik és zongorázik is az éneklés mellett, de fest és fotózik is. Lemezeinek borítóit mag tervezi. Először a Band (Bob Dylan kísérőzenekara) búcsúkoncertjéről készült Scorsese filmben láttam és hallottam. Addig csak tudtam, hogy létezik, egyedül a Woodstockot ismertem, de azt is a CSN&Y-tól. Kijött a színpadra egy elsőre nem igazán vonzó nő, aztán megpendítette a gitárját, dalra fakasztotta a száját és egy pillanat alatt megszépült. Nem akartam hinni a komplex látványnak. Azóta szinte a teljes életművét ismerem, és bátran állíthatom, hogy a korszak egyik legnagyobb zenei egyénisége. A filmből választottam a részletet.

Röpködök itt az óceán felett, de már Angliában maradok. A Yardbirds feloszlott a hatvanas évek végére és két tagja Keith Relf és Jim McCarthy új bandát hozott össze Rennaissance néven. Ebben többek között tag volt John Hawken a Nashville Teens zongoristája is és az énekesi posztot Relf nővére, Jane töltötte be. Az első két lemez követte az előd zenekar útját, némi folk és klasszikus ötvözéssel, de nem igazán volt sikeres (pedig szerintem ezek az igazán jók). A zenekar folyamatosan teljesen kicserélődve érte el 1971-re a későbbi sikeres formációját. A szerencsés fordulat a remekül eltalált énekesnőnek, Annie Haslamnak és a nagyívű, szimfonikus zenei felépítéseknek volt köszönhető. Néhány igen nagy és emlékezetes számot hagytak határa a hetvenes évek végéig tartó fényes időszakukból. Sajnos, ebből alig találni koncert felvételt, remélem ez a rövid szemelvény visszaad valamit Annie egyedülálló egyéniségéből.

Szándékosan hagytam a végére, a számomra is csak később megismert Curved Airt. Énekesnőjük, Sonja Kristina varászlatos szépségéről hallottam csak akkoriban, még varázslatosabb hangjával és a zenekar különleges hangulatú számaival a CD korszak eljövetelekor sikerült megismerkednem. Egy a Beatclubban és egy 1972-ben, a belga TV-ben felvett műsorból válogatok két számot, de kénytelen vagyok mellékelni csak mp3-on első lemezük, az Airconditioning kiemelkedő darabját, a Situations-t, hogy érzékeltetni lehessen az énekesnő szépsége és hangja mögött meghúzódó nagyon tartalmas zenét. Azt hiszem, gazdagabb lesz az élmény a szám mögé odaidézett arccal...

Texte alternatif

Ez az összeállítás a letűnt időkből táplálkozott, de okvetlenül sort kerítek a későbbiekben a ma rockjában is fellelhető, számomra érdekesnek talált énekesnőkre...

Elfeledett bandák, elfeledett opuszok

2010-11-16T14:13:00.000+01:00

Voltak a boldog hatvanas-hetvenes évek fordulójának igen jó, úm. második vonalas zenekarai a rock világában. Mára sokan nemcsak őket, hanem a számaik zömét is elfeledték. Pedig sokuk ért annyit, mint az akkor "sztárolt" bandák, csak ezekben nem láttak pénzt. Mert hogy az igazi érték nem pénzben mérődik. Nos, ezekből az elfeledett zenékből válogattam visszatérésem alkalmából, mielőtt még én is a feledésbe merülnék ezzel a zenei posztolódásommal együtt... A címben jelzett opusz arra utal, hogy hét percnél hosszabb dalokat szedegettem össze, s lesz itt még 23 perces is.

Várj míg betölt, vagy tegyél fel Flash Playert!

– A sort a Blind Faith-szel kezdem, a méltatlanul hamar süllyesztőbe került szupergruppal. Hogy ez így történt, az én generációmnak is köszönhető. A Cream után nem nagyon voltunk vevők a Stevie Winwood által behozott avantgardizmusra. A darab Ginger Baker szerzeménye. Az egész szám, a szólókkal együtt a rock egyik fényes drágaköve.
– Az Audience nem maradhat ki ebből a szedegetésből. Ha nincs Komjáthy, bizony keveset tudnánk rólunk, vagy talán semmit. Második lemezükről válogattam egy hosszabb impró részt tartalmazó darabot.
– A Bloodrock hamar semmibe foszlott texas-i csapat volt. Gyurival a lemezkölcsönző jóvoltából ismerkedhettünk meg velük, harmadik lemezükön keresztül. A zenekar Amerikában egy bizonyos körben a mai napig népszerű. Sokan a második lemezüket tartják a legjobbnak. Erről azt a számot válogattam, amelyben egyik, motorbalesetben meghalt zenésztársuknak állítanak emléket.
– A Focus második lemezének második felén egy hosszú lélegzetű darab méltán emeli Jan Ackermann zenei pályafutását a legnagyobb magasságokba. A talányos cím mögött Orpheus és Euridice mondájának megzenésített verziója búvik meg.
– A Heaven nevű zenekarnak összevissza egy albuma jelent meg Brass Rock címen. A denveri hegylakófiakból és indiánokból összeállt csapat bizony meghalt a már akkor kegyetlen médiapiac forgatagában. A mai napig hálás vagyok Komjáthynak, hogy megismerhettem ezt a lemezt. A kalóz kiadású CD hangtáram féltett darabja. KGyuri műsoridejébe akkor nem fért bele az utolsó két szám. Amikor feltettem a CD-t, igencsak leesett az állam az utolsó szám hallatán. Ezt hallhatjátok most.
– A Black Widow (nem tévesztendő össze a kilencvenes évek hm bandájával!) Leicesterben alakult. A sátánisztikus-kaballisztikus zenei indíttatás Tőlük ered, a Black Sabbath innen orozta. Ők viszont jobb marketinggel bírhattak, vagy Ozzynak csípték jobban a képét. Sacrifice c. albumukról választottam a címadó számot.
– A Jethro Tull első albumán és azt megelőző kislemezein egy vérbő gitáros, Mick Abraham nyűtte a húrokat. Viszont elég erős egyéniségnek bizonyult Anderson mellett, és mivel nem tudták összehangolni a bluest a fuvolával, Mick szedte a sátorfáját és megalapította saját zenekarát Blodwyn Pig néven. A rythm & blues nóták között igazi csemegének számít második albumukon az itt bemutatott szám.
– A Sugarloaf (ez sem tévesztendő össze a most ismert akármivel!) kansasi banda volt. Biztos vidékiségük miatt nem engedték Őket előre törni. Pedig Green Eyes Lady c. darabjuk óriási siker volt a maga idejében. Sor lemezeik szinte beszerezhetetlenek, egy válogatás CD-t sikerült begyűjtenem. Arról válogattam a Bachba szőtt rockfantáziát.
– A Steamhammert az utánam jövő generációk egy legyintéssel elintézik, mivel vezető gitárosuk, miután felkopott az álluk, beállt Rod Stewart zenekarába. Ettől azonban még nem koptak el a Steamben szerzett érdemei. Hogy mennyire jó gitáros volt, az a negyedik, Speech című albumukról válogatott 16 perces Penumbra-ból ki is derül. (Tudja valaki, hogy mit takar a cím? Sehol sem találtam infót.) A közép rész gitár-dob duója fenomenális, de az egész szám, úgy, ahogy van.
– Végére hagytam a talán annyira nem elfeledett Grand Funk Railroad szerintem legjobb lemezének, az E Prolibus Funk utolsó számát. Szeretem a zenei fúziókat. Különösen, amikor nem utólag fúzionálnak, hanem előre így írják meg a számot. A rock és a szimfonikus zene ötvözése mindig izgalmas. Ez azonban ezzel a kőkemény zenekarral pedig különlegesen nagyszerű élmény.

Elnézéseteket kérem a hosszú hallgatásért. Mostanában nem nagyon volt hosszabb egybe függő időm. Ezen a poszton 10 óra óta dolgozom. Nem szeretem összecsapni ezeket a bejegyzéseket. Ha nincs elég időm alaposan nekifeküdni, inkább bele sem kezdek. A naptár időszak és zenész barátaim honlapja elfoglalttá tett. (Kukkantsatok be a Kukkoldájukba, ha nem rémiszt el Benneteket, hogy Velem találkozhattok ott, botcsinálta kongásként.)
Most kicsi lélegzethez jutok, és újra aktív lehetek itt is. Bár nem bánom, hogy a Mahler lemez kissé hosszasan lett prolongálva, hamarosan ott is megtörténik a csere, ehhez azonban még egy különleges külső segítségre várok...

A Zene Világnapja

2010-10-01T12:57:00.002+02:00

„Az ember, ki legbelül zenétlen

S nem hat rá édes hangok egyezése,

Az kész az árulásra, taktikára,

S szelleme tompa, mint az éjszaka

S érzelme komor, mint Erberus:

Meg ne bízz benne. Hallgass a zenére.”

WILLIAM SHAKESPEARE – VELENCEI KALMÁR

Yehudi Menuhin 1975-ben tett javaslatot az UNESCO felé, hogy minden évben, október 1-én ünnepelje meg a Világ a Zenét. Azóta ez a nap minden művészetek közül a legemelkedettebb Világnapja. Ebből az alkalomból elsőként Benneteket és minden zene szeretőt köszöntök ennek a nagyszerű embernek, világzenésznek és világpolgárnak az egyik legizgalmasabb, Ravi Shankarral történt találkozásából született darabjainak egyikével.

Had folytassam a megemlékezést a magam kedvenceivel, bár a fenti együtt zenélésből készült EMI CD-t is a féltett kincseim között tartom számon.
A Yes nem maradhat ki erről az oldalról ezen a napon. A választott szám az egyik legjellemzőbben foglalja össze a zenekar, de főleg Jon Anderson ezoterikus alapú univerzális világlátását. A mennyei hangokat a rock legfinomabb hajlékonysága keretezi. Igazi ünnepi darab, amit még élvezetesebbé tesz vzqk50 HD show-ja.

A zene a világé! Nem maradhat a köszöntő a Krisztus utolsó megkísértése filmzenéje nélkül. Peter Gabriel legnagyobb erejű alkotása. A világ minden tájáról összetoborzott zenész csapat már önmagában jelképezi a hit és a zene világot átfogó és összekapcsoló jelentőségét. A Passion az egész film és a zenei CD csúcspontja. A világzenészekből álló zenekar előadásában pedig igazi kuriózum. (Nem szégyellem leírni, míg végignéztem a klipet, könnybe lábadtam a záró taktusok alatt.)

A sort Mahler legnagyobb ívű művével, az Ezrek Szimfóniájának aposztrofált 8. fináléjával zárom. Az cím nem véletlen, az 1908-as müncheni szabadtéri bemutatón a 200 tagú zenekart összességében 800 emberből álló szólisták és kórusok egészítették ki. Bruno Walter visszaemlékezése szerint a mű felcsendülésekor a menny szólalt meg a Veni creator spiritus szólamban. És ugyanez az érzés hatja át a hallgatót a mű befejező traktusában. Az alázat megérdemelt jutalomként magasztosul az örökkévalóság transzcendens fényében. (Fischer Ádám szerint a halk akkor igazán az, ha sokan halkak. Ez Mahler egyik zsenialitása.)
Sir Simon Rattle a ma élő egyik legnagyobb Mahler dirigens, Fischer Ivánnal együtt. A felvétel külön ünnep az ifjú zenészekkel együtt rezdülő mesterrel.

"Ne próbáljuk a zenét értelmünkkel megérteni! Még csak a szívünkkel se próbáljuk érezni! Csak engedjük spontán módon a Zene-madarat Szív-égboltunkon repülni! Mialatt repül, feltétlenül fel fogja nekünk tárni amije van, és ami ő. Amije van, az a halhatatlanság üzenete, és ami ő az az örökkévalóság folyosója."

SRI CHIMNOY

Zenei átalakulás 10. - A Fekete varázslóasszony, aki Cigánykirálynő - C. Santana/P. Green/G. Szabó

2010-09-22T11:33:00.000+02:00

-
Ez a bejegyzés kis jubileuma ennek a sorozatnak, így igazi csemegével igyekszem benne kitartásotokat meghálálni. Izgalmassá is akarom tenni, ugyanis előbb az átalakított darabot mutatom be, utána, hogy mikből lett.
Sokan a korai Santana időszakból az Abraxas című, második albumot tartják a legjobbnak, szerintem a III. messze egységesebb és kiforrottabb, legjobbjának azonban a Caravanserai-t tartom a magam szempontjai szerint. Ezen erősen érezhető a John McLaughlinnal közösen tett gurutúra Sri Chinmoy-nál és az abból ihletődött közös album, a Love, Devotion, Surrender hatása.
Kétségtelen azonban, hogy az Abraxas-on fellelhető nagy sláger a mai napig sokak kedvence, Carlosnak meg kihagyhatatlan a koncertjei repertoárjából.

Black Magic Woman/Gypsy Queen - Santana

Hazai "zeneértőink" nagy lelkendezve mindig elörömködtek, hogy a számot Szabó Gábor hangszerelte Santana számára. Ez azonban nagyon messze van a valóságtól. Kitántorgott zsenink valóban nagy hatással volt az ifjú Carlosra, rövid ideig tanult is nála, de a számot egyáltalán nem hangszerelte Santana számára, csupán átengedte a feldolgozás jogát. Az viszont felettébb bosszantó volt, hogy a darab első felének eredeti szerzőjét, a szintén zseniális Peter Greent (John Mayall Bluesbreakers, Fleetwood Mac) soha meg sem említették. Szóval ebből a két tiszta forrásból igyerített a mi kedvenc Carlosunk örökérvényű slágert, szó se róla, nagyon eredeti végeredménnyel. A blues-t és a latinos cool jazzt összeboronálta a maga sajátos stílusába, ami a hangszerelést és gitárosi képességeit illeti. Az egymásutánba szerkesztett két számból azonban erősen kihallható – legalábbis a számomra – a két másik jóember kifinomultabb és sokoldalúbb gitárjátéka. Így van ez annak ellenére, hogy ennek a két darabnak a hallgatottsága vélhetően messze elmarad az előbbiétől. A siker azonban nem mindig párosul igazi értékkel... A közízlés az közízlés.

P. Green: Black Magic Woman/G. Szabó: Gypsy Queen

>>> Kapcsolódó zenék <<<

Mahavishnu John McLaughlin elég korán vetődött el Sri Chinmoy-hoz, még a Miles-féle Kotyvalék keverés előtt. A saját fúziós korszakát megelőző és azt megalapozó My Goals Beyond album bookletjében már idéz Chinmoy-tól, a borítóra történt együtt fotózkodás mellet. Ez a spirituális behatás azóta is kíséri az életét és meg is határozta zenei pályafutását. 1971-72-ben Santanaval együtt töltöttek hosszabb időt Indiában., a gurunál. Ennek lett az eredménye a fentebb említett, mára korszakossá nemesedett album. Ebben Coltrain meditatív korszaka előtt tisztelegnek, az egész albumot ez alapozza meg. A felállás azonban elég érdekes. Santana képviseli a rock oldalt. Larry Young billentyűs a Tony Williams LifeTime zaklatott intelligenciáját, az ütősök a későbbi Shaktikat, Billy Cobham a Mahavishnu Orchestra vérbő jazzrockját, Mclaughlin meg mindet. Az album csúcs darabját választom meghallgatásra: Nosza, ugorjunk be az Úr házába!

C. Santana-J. McLaughlin: 04 - Let Us Go into the House of the Lord

A felvezetőben McLaughlin gitározik csak. Az első szóló Santana-é, John belépője egyszerűen frenetikus. Young közjátéka a Hammondon lenyugvás helyett káoszt teremt, ebből simul ki John hosszabb szólója, majd váltanak egy páros felelgetésbe Santanaval, ami már a harmónia, az egyensúly megteremtése. Mindenesetre, eléggé szembetűnő a két gitáros merőben eltérő indíttatása. Carlos – szerintem – beszűkült improvizációs képessége itt eléggé nyilvánvaló. Spirituális és zenei kalandozása azonban mindenképpen megérte, egyrészt az előbbi, majd az azt követő saját albuma, a Caravanserai miatt is. Ez egy félelmetesen egységes koncepció album. Ötlet dús és erős szellemi alapokra épülő. Messze kimagaslik a Santana életműből. Persze, hogy nem volt sikeres, ezért a jó öreg Carlos a továbbiakban feladta az elveit és a pénzkeresés felé irányította további pályáját, nem is kis sikerrel. Az igazi zene szeretőket meg hálaistennek elég sok más jó (sőt jobb) gitáros kárpótolta ezért a pályatévesztésért. Illusztrációnak az album finálé darabját választottam.

Santana: Every Step Of The Way

A hónap lemeze elé

2010-09-14T15:16:00.002+02:00

-
Kurt Blaukopf, Mahler egyik legjobb életrajz írója szerint Mahler zenéjéhez az 1. és a 4. szimfónián, valamint a Dal a Földről-ön keresztül lehet a legkönnyebben eljutni. Szerencsém volt, az 1. szimfónia zárótételének heroikus fináléjába kapcsolódtam be, még 1981-ben. Zappa szerint: "A jó zene csak úgy jön, és jól seggbe rúg." A fogalmazás rá jellemzően sarkos, mert ez tényleg nagyon jó zene volt, viszont egyszerűen megsemmisített és a mennybe emelt. Találkoztam már a névvel, böngészgetve a rádió műsort, de valahogy nem volt kedvem a (látszatra) riasztó hosszúságú szimfóniákhoz. Innen kezdve viszont kerestem, de akkoriban csak egy táskarádión hallgattam zenét (egzisztenciálisan átmeneti időszakom volt, meg a fotózás elvitt minden fölösen megszerzett anyagi hátteret), de ez a zene nem tud élni, ha dobozból szól.
A digitális korongok megjelenése sem nagyon izgatott még. '86 környékén a nagybátyámnál hallottam először CD-t, és elég műanyag hangja volt. Aztán Pongi barátom 90-ben vett egy jó DENON játszót, és az ő zenei hátterén egészen jól hangzottak a lézer frizbik. Akkoriban jelent meg nálunk Leonard Berstein halála előtti Mahler ciklusának néhány kazettája, meg bakelitje, az 1. szimfóniát gyorsan be is szereztem kazettán, de Gyuri cuccát hallgatva beleült a fülembe a bogár. Még csak valutás boltokban lehetett kapni CD-ket és az egyikben felfedeztem azt az 1.-őt, ami nekem azon a szánalmasan szóló hordozón volt otthon meg. Egy finn képügynökség jóvoltából volt némi dollárom, az mind rá is ment. A saját Hi-Fi-m egy év múlva állt össze (nyertem Kanadában egy fődíjat :), addigra már volt vagy 4-5 CD-m ebből a sorozatból, ma a teljes, gyűjteményem legféltettebb része. Ekkor kerestem életrajzokat Mahlerről és a fent említett könyv utalása miatt az elsők között szereztem be a Dal a Földről-t. Lenny már nem tudta befejezni a ciklust, ez "szimfónia" kimaradt belőle. A 9-es átka (lásd majd a bejegyzésben) rajta fogott (meg a Mahlert szeretőkön, nagyon hiányzik belőle).

Elsőre nem túl jó felvételt sikerült beszereznem, elég digitálisan szólt, de ez a hat tétel azóta is különösen hat rám. Az, hogy valaki ilyen árnyaltan tudjon a zene nyelvén fogalmazni az élethez való viszonyáról, azóta is rabul ejt. Ma legalább 4-5 formában csücsül csak ez a mű a polcaimon, mégis, CD-n valahogy az itt bemutatottat szeretem (eddig) a legjobban. Christa Ludwig miatt. Egyszerűen beleolvadok a hangjába. Van egy felvételem Bruno Walterrel és Katleen Ferrierrel. Talán abban fogták meg a legjobban a mű lényegét. Walter Mahler tanítványa volt, így ez nem véletlen, Ferrier meg a legszebb alt hangként szólt hozzánk. Kár korai haláláért, így nem érhette meg a korszerű hangrögzítés korát. A CD nagyon rossz hangminőségű, eszmei és zenetörténeti jelentőséggel bír csupán. Bernstein a CBS-szel vett fel a 60-as években teljes Mahler ciklust, az abban fellelhető Dal-ban Dieskau énekli a női tételeket. Nagyon különleges a hatása, mert egészen másfelől közelít az utolsó tétel lényegéhez, mint egy nő. Nagyon felemelő érzés, mégis, a női hangot bensőségesebbnek érzem a Búcsú intimitásához.
(Nem szeretem a németet éneknyelvnek, néha még Wagnernél is irritál, ha meg rockban hallom, röhögőgörcsöt kapok. Mahlernál valahogy átalakul. Nem tudom, mi teszi, az ő dalait csak németül tudom elképzelni. Talán a zene, ami kíséri. Az emberi hangot minden esetben a zenekar részeként kezeli. A hangszerek nem kísérik az éneket, az ének nem emelkedik ki a hangszerek közül. Tökéletes összhangban vannak.)

A Deutsche Gramafon a '70-es években videóra rögzített egy teljes Mahler ciklust Lennyvel. Ebben hallottam először Christa Ludwig tolmácsolásában a művet. Nagyszerű élmény a zseniális szerzeményt ennek a másik két zseninek a tolmácsolásában végig nézni. Kedvcsinálónak (bár minden porcikám tiltakozik ellene) a darab záró 10 percét láthatjátok-hallhatjátok erről, a minőségből ítélve immár DVD-ről. De legalább oda tudjátok képzelni az arcát, ha végig hallgatjátok az oldalsávra kitett teljes művet. Nem érdemes tételenként, igazán egészben hat... Remélem, lesz rá időtök.

Agymenés a Yes-től (Mind Drive)

2010-09-12T17:25:00.006+02:00

-
Nem tudom máshogy fordítani, ha valakinek van ötlete, szívesen veszem, nekem akkor is ez marad...

Már vártam.
vzqk50 egy ideje szédületes Yes HD show-kat pakol fel a YouTube-ra, nem tudtam elképzelni, hogy ezt a számot kihagyja. A napokban kaptam az e-mailt, csak csendre volt hozzá szükségem.
A Key to Ascension címmel összefoglalt, 4 CD-ből álló gyűjtemény a Yes 1996-os, San Luis Obispo-ban rögzített szédületes koncertjét és hat, 1997-ben rögzített stúdiófelvételét tartalmazza. A négy korong kuriózuma, hogy hosszú idő után újra a - általam ítélt - legjobb felállásban szólalnak meg: Anderson, Howe, Squire, Wakeman, White.
A koncert magáért beszél, aki teheti nézze meg a DVD-t, a stúdió rész meg egészen meglepően eredeti és Yesesen zseniális. Mind közül a kiemelkedő darab a bejegyzés címét adó:

Nem kívánok a zenéről írni, számomra egészen egyértelmű, a nagy 70-es évekbéli korszak reinkarnálása a mába. Csupán néhány dolgot emelnék ki: a középrész ezoterikus misztikumát, Steve Howe érzelmi kirobbanását a gitáron, (amikor nem a technikai tudás, hanem az érzelmi azonosulás dominál) a befejező részben és a fricskát az orrunkra, a zene banális lekeverésével. Összefoglalva benne saját múltjukat a jelen eszközeivel, megszabva egy lehetséges jövőbe vezető utat a zene gondolatiságán át. Anderson szándéka szerint: "A XXI. század küszöbén le akartuk rakni annak zenei irányát." A YES a századforduló zenéje!!! Jó lenne, ha lenne követőjük...

vzkq50 egy zseniális Yes rajongó Amerikából. Roger Dean (a Yes hivatalos grafikusművésze) munkáira és saját fotóira alapozva különleges képi aláfestéseket produkál a kifinomult zenék mellé. Ezzel mindannyian jól járunk, mert nem a gyatra koncertfelvételeket kell nézni, és minimum a zenét jó minőségben hallhatjuk. Ám, különösen az ebben jártas szemészek észre vehetik, hogy - a technikát kihasználva - sok esetben milyen érzékenységgel követik a képek a zene hullámzását, még ha néha kicsit belemagyarázók is. Napokat el lehet tölteni David videótárában annak, aki szereti ezeket a zenéket.

>>> Kapcsolódó zenék <<<

A Mind Drive egyébként az XYZ nevű zenekar darabja 1981-ből, a nagy kísérletezések és elkefélések évtizedének kezdetekor, amelyben Jimmy Page mellett Chris Squire és Alan White húzta a talpalávalót. Vita folyt - úgy tudom - Page és a Yes között, hogy jogos volt a zenekar szerzőgárdája neve alatt feltüntetni a számot a lemezen, ebben nem akarok állást foglalni, össze kell vetni a korai darabot ezzel. Nem ágyazom be, csupán linkelem, mert minek itt bámulni a töksötét screent: http://www.youtube.com/watch?v=qKhcwwNeoKI&feature=related

Helyette inkább a sokat szapult Yes lemezről, a Big Generatorról egy igazi kuriózum David képeivel, az I'm Running. Ebben Anderson meghajol az általa is nagyra tartott Bob Marley előtt, ám a könnyed, szinte banális, ám mégis kuszának tűnő darab a végére olyan Yeses pörgést vesz fel, ami mindenképpen érdemes a meghallgatásra. Egyszerűen imádom...

Ezzel a bejegyzéssel és David videótárának a látogatásra való ösztönzéssel azok figyelmét igyekszem a YES korszakos jelentőségére felhívni, akik erről még nem tudnak. Amelyik zene ilyen képi (és egyéb) gondolatokat tud ébreszteni, az nem egyszerűen csak rock...

Ha még nem borultál ki, nézd meg ezt is: Ébredés

Zenei átalakulás 9. - Utolsó vonat... Monkees/Cassandra Wilson

2010-09-10T08:54:00.001+02:00

Ezt a bejegyzést Balogh Anita legutóbbi blogbejegyzése inspirálta, így ezt most Neki ajánlom...

Volt a hatvanas években egy amerikai zenekar, amely a talányos Majmok (Monkess) nevet viselte. Épeszű ember ilyet ritkán ragaszt magára, mint később kiderült, a zenekart egy filmes csapat hozta össze egy TV-sorozat kedvéért (bezony, a szappanopera sem a hetvenes évek találmánya), amiért a "szakma" fújt is rájuk rendesen. "Semmiért pénz"... (Vajon Mark erre is gondolt?) Mi idehaza nem nagyon tudtunk erről, én szerettem a számaikat, azt a párat, amit hallhattunk. És az a röhej, ha az Oldies FM-en beszalad egy-egy szösszenetük, még ma is élvezettel hallgatom. Biztos a nosztalgia miatt. Ezek egyike a Last Train to Clarksville:

A szám most azért lett bejegyzési alany (bár valóban nem a rock történetének legfényesebb darabja), mert az említett fotográfus hölgy bejegyzésének a címe egy Cassandra Wilson album, illetve szám címével azonos. A bejegyzés ennek ellenére egy csodás csángó népdalhoz vezetett a YouTubra, és azt meghallgatva, kicsit megpihenve a naptárgyártás taposómama közben szétnéztem egy kicsit CW felhozatalban, ha már beugrott a neve a fejembe. Nem hittem a szememnek, amikor a listában az előbb említett Monkees darab címét is felfedeztem, rá is klikkeltem, el is haltam, utána már csak a tesót kellett megkeresni.

A 96-os Varsói felvétel igazi kincs. Remek csapat tolja a zenét Cassandra alá, szeretem az ilyen tisztán akusztikus felállásokat, az ütősre meg rém irigy vagyok. Remélem Anita, Neked is meglepetés lesz, ha ugyan még nem keveredtél el hozzá...

>>> Kapcsolódó zene <<<

Cassandra Wilsonnak remek feldolgozási vannak, nemcsak a könnyűzene, hanem a jazz világából is. Egyik korábbi, e sorozat részét képező bejegyzésemben egy Joni Mitchell klasszikus kapcsán került szóba, a fotós bejegyzés okán említett album (Travellig Miles) pedig Miles Davis előtt tiszteleg, ezen keresztül ismertem meg Wilsont. Egy rakás remek Davis nóta ugyanolyan remek átirataival. Most még sem egy Davis darabot kapcsolok ide, (jó lesz az később is ebben a sorozatban :), hanem az album, számomra legkedvesebb számát, egyikét azoknak, amik nem Miles szerzeményei.

Ma 150 éve...

2010-09-05T17:56:00.001+02:00

...született az az ember, akinek a neve számomra kb. 30 éve egyet jelent a szimfónikus zenével. Háromszorosan volt kirekesztett. Cseh születésüként a Monarchiában, osztrák állampolgárként a németek közül, zsidóként pedig egész Európában. Ahasvérus reinkarnációja, a megváltás örök keresője volt. Bruckner (az egyik nagy példakép, Wagner mellett) kereste a zenéjével Istent, Mahlerben megszólalt belül és azt vetette kottára. Korában karmesterként sikeresebb volt, mára viszont a modern hangrögzítés technika korában egyre népszerűbb. Így dolgoznak vissza az energiák, amit hallgatunk otthon, azt a koncertteremben is akarjuk. Napjainkban egy Mahler koncert bárhol a világon telt házat jelent.
Ma szobrot avatnak az Operában neki. Éppen ideje volt. Pár évig igazgatója volt a XiX. század végén, és ezalatt nem akármilyen darabokat vitt színre, például elsőként a teljes Ringet. Első szimfóniájának is volt az. Csak jó honi szokásként, neves zeneszerzőnk hozzá méltatlan rokona, kificamodott nemzeti érzésekre hivatkozva sikerrel el is üldözte.
Talán nem véletlen, hogy a ceremónia után a 2. szimfónia, a Feltámadás szimfóniája hangzik fel. Vannak félelmeim, hogyan fog ott megszólalni, hiszen annak a műnek nagy tér kell, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy elhangzik és ott.
Nem teszek ma semmi magam választotta zenét a bejegyzéshez. Részletet nem akarok, mert nem lehet 8-10 percben jellemezni azt, amit a szimfóniái és a dalművei igazából tartalmaznak. Az említett szimfónia fent van teljes terjedelmében ugyan, de elég rossz hangminőségben. Menjetek a YouTube-ra, ha ide klikkeltek elég sok klip közül lehet válogatni. Keressétek azokat, amelyeken Bernstein, Rattle, Abbado vagy Fischer Iván vezényel.
Én haza megyek és előveszem Lenny második DG Mahler összkiadásából a 2.-at és este kicsit én is mennybe megyek.

Zenei átalakulás 8.– I'm So Glad – Cream/Deep Purple

2010-08-28T10:03:00.000+02:00

-
Lehet ma, különösen a fiatalabb korosztályoknak fanyalogni a Creamen, akkor is korszakos banda volt, és olyat tett le a zene asztalára, ami máig fényesen csillog. Az első, 66-os lemez (Fresh Cream) – számomra máig egyik legkedvesebb – száma az I'm So Glad. Rövid, frappáns, érces Bruce hanggal, kellemes háttér vokállal, kifejező, érzelem telt szólóval. Íme:

Érdekes módon a Creameket nem nagyon dolgozták fel, még nagy gitárosok zenekarai sem. Hendrix egyik koncerjén ('68, Winterland) játssza a Sunshine-t és ugyanez hallható FZ The Best Band... koncert albumán, a maga Zappásan sajátságos módján.

A Deep Purple első felállásában 1968-ban adta ki első albumát, ezen hallható a Cream e száma. Jómagam ezt Purple-t jobb szeretem, még akkor is, ha az In Rock-kal kezdődő korszakot ismerik inkább a Purple-t kedvelő, népes rétegek. Ebben a felállásban több volt az intellektualitás, sokkal inkább érvényesült John Lord egyénisége. Rod Evans énekhangját is jobban szeretem, mint Ian Gillan visítozásait. A feldolgozást nagyon színesíti az izgalmas orgona intró, Blackmore szólója viszont meg sem közelíti Clapton érzelmi világát. Összességében azonban ennek az első lemeznek a legigényesebb száma ez, még ha a Hush is lett róla a legnépszerűbb és a legtöbbet hallgatott:

Mindenesetre, talán a feldolgozás miatt szerződtethették A DP-t a Cream búcsúturnéjához előzenekarnak. Aztán gyorsan ki is rúgták őket, mert sikeresebbek voltak, mint ők. Ez meg érthető, a trióban már mindenki utált mindenkit a menedzsmentnek köszönhetően, ez valószínűleg a zenélésben is lejött. Utolsó fellépésükön a Yes volt a bluffer*, és ott legalább igazán méltó, örökérvényű csapatnak adták át a stafétabotot.

>>> kapcsolódó zenék <<<

Ha már említettem, férjen ide a Hush, és mindenképpen betoldanám a Creamtől a szám koncert változatát a '69-es búcsúturnéről. Hát, bármennyire is "utálták" egymást, így is zseniális, úgy, ahogy van...

*bluffer - pornószleng: előszopó (bővebben nem fejteném ki)

Jazzbulvár

2010-08-17T12:11:00.002+02:00

-
Ezt a bejegyzést nagyon szeretem, mert a benne felvonultatott zenész-embereket, zenéket és zenekarokat is. A Nő bizony nemcsak a férfiak életét tudja felkavarni, de – ha zenészről van szó – zenekarok sorsának alakulását is alaposan. Egy ilyen érdekes kapcsolódási soron szeretnék most Veletek végig menni.

Stan Getz zenekarában a 60-as évek végén feltűnt egy érdekes szépségű, varázslatos hangú nő, a brazil származású Flora Purim.

Getz érzéki szaxofon játéka mellett a hölgy megkapó egyénisége és hangja igazi csemege ezen a felvételen.

Chick Coreának elege lehetett a free-s próbálkozásokból és a 70-es évek elején – vélhetőleg Miles fúziós Kotyvalékjának (Bitches Brew) indíttatásából alakította meg új zenekarát. Ebbe invitálta meg Airto Moreirát, a szintén brazil származású, kiemelkedő képességű ütőst és vele együtt Flora-t is. Az ezzel a felállással készült két lemeznek ettől van különleges hangvétele. Corea elektronizát billentyűzése mellett Joe Farrel szaxofon játéka és a két brazil zenész temperamentuma, Stanley Clark virtuóz basszjátékával igazi etalon zene a mai napig.

Chick Corea: What Game Shall We Play Today
(Return to Forever, 1972)

Texte alternatif

A szelet valószínűleg Chick is csaphatta Flora-nak, de Moreira nagyobb esélyekkel indult, házasság is lett belőle, mi meg ennek köszönhetjük az Al Dimeola-val és Lenny White-tal készült, immár Return to Forever zenekar névvel fémjelzett lemezeket, lévén az ifjú házasok, vélhetőleg személyes indíttatásokból nem kívánatosakká válhattak. Ők azonban a mai napig boldog zenészházasságban élnek.

John McLaughlin Shakti-s kitérője után és mellett 1974-ben alaposan kibővítve újra összehozta Mahavishnu Orchestra zenekarát, amelyben Jean Luc Ponty mellett az igazi meglepetés, egy addig szinte ismeretlen ifjú énekesnő, Gayle Moran is helyett kapott. Az ebben a felállásban készült két lemez igazán kuriózumnak számít a korábbi Orchestra lemezek vérbő jazzrock hangulata mellett.

Mahavishnu Orchestra: Smile of the Beyond
(Apocalypse, 1974)

Texte alternatif

Corea felfigyelt a hangra is meg a Nőre is gyorsan le is csapta Mclaughlin kezéről mind a kettőt, elképzelhetően John nem kevés keserűségére. Gayle hangja, zeneszerzői és szövegírói tevékenysége, hangjának tönkremeneteléig kísérte a Corea lemezeket. Életét pedig a mai napig, hiszen ők is boldog zenészházasságban élnek.

Return to Forever (zene és szöveg, Gayle): Do You Ever
(Musicmagic, 1977)

Texte alternatif

Harag, ha volt is a "sértett felekben hamar el is szállhatott, hiszen Coltrain halála után, John McLaughlin 78-as szólóalbumán a nagy zenész előtt tisztelgő darabban vendégzenészként Chick Corea is szerephez jutott Stanley Clark és Jack DeJohnette társaságában. A szám egyébként igazi kincs, Coltrain legragyogóbb korszakának a szellemében. Négy zenészzseni örömjátéka. (Hallod-é a magad után hagyott hangot)

John McLaughlin: Do You Heard The Voice You Left Behind
(Electric Guitarist, 1978)

Texte alternatif

Az igazi pikantériát, zenei csemegével fűszerezve Chick Corea szolgáltatta a Tap Step albumon. Az első számban nem semmi "foursome"-ként Chick és Gayle mellett Airto Moreira és Flora Purim is a közreműködők között van. A szám igazából zenei pamfletként is felfogható lenne, de inkább meghajlásnak gondolom a másik pár származása előtt.

Chick Corea: Samba L. A.
(Tap Step, 1980)

Texte alternatif

Ne feledkezzünk meg John McLaughlinról sem. Magánélete a 80-as években elrendeződött, amikor Párizsban találkozott Katai Labeque-kel, az akkor már igen híres és legalább olyan szép zongora művésznővel. A találkozásból nemcsak közös zenélés lett, jó pár albumon is rögzítve, hanem itt is frigy, bár ezt nem tudom, hogy tart-e még, de vélhetően minden érintett a mai napig a maga, vagy páros boldogságában leledzik, ami nekünk is fontos, hiszen addig mi is jó zenéket kapunk tőlük.

Katia Labeque - John McLaughlin: Until Such Time
(Mediterranean, 1986)

Texte alternatif

A hónap lemeze elé – Humble Pie - Performance Rockin' At The Fillmore (1971)

2010-08-11T18:38:00.002+02:00

Augusztus kiemelt hónap a számomra, csillagjegyem miatt. Erre a hónapra terveztem kedvenc rockkoncert albumon bemutatását. A Humble Pie munkásságát sokáig csak ebből a lemezről és a Peter Frampton távozása után Clem Clempsonnal, a Colosseum addigi gitárosával kiegészülten készített Smokin'-ról mérhettem le. Az ezt megelőző stúdió albumaik szinte hozzáférhetetlenek voltak. A CD korszak hozta meg a teljes képet a számomra. Az előbb említett két lemez elég erőteljes rock hangzású, így igen kellemes meglepetés volt a később megismert albumokon a zenekar sokrétűsége, színes hangzás világa.

A Pie 68-69 fordulóján alakult három igazi vezéregyéniségre. Steve Mariott lehet, hogy nem a legjobb gitárosa volt a rocknak, de énekhangja, színpadi egyénisége mégis kiemelkedő alakjává teszi. Már a Small Faces-ben is nagyon szerettem. Az új zenekarban azonban felszínre kerülhetett igazi énje.

Peter Frampton a Herdből érkezett. Ezt a csapatot és őt sem nagyon ismertem. A Humble Pie-t megismerve azonban már előre szembesülhettem a később olvasott és hallott véleményekkel, nagyszerű gitáros, sajátos énekhanggal, ugyanakkor színpadi rátermettséggel is.

A basszusgitár Greg Ridley-vel csapódott hozzájuk a Spooky Tooth-ból. A másik két, inkább a slágeresebb beatet képviselő zenekar mellett, a Tooth a progresszív ágazatban nyomatta a nótákat.

Nincs hír arról, akartak-e valamelyik híresebb csapattól jónevű dobost maguk mellé. Én azt tartom valószínűnek, hogy Jerry Shirley, az akkor 17 éves dobos tudatos választás volt. Képességei és sokoldalúsága nagyszerűen passzolt zenei elképzeléseik mellé.

A Humble Pie hangzását alapvetően meghatározta a két szólógitáros felállás. Bár Frampton számított első gitárosnak, Marriott sajátos, torzított akkordozása és eltérő szólózásai különleges hatást teremtettek, nem beszélve zenészi sokrétűségéről, hiszen sokszor nyúlt át a billentyűs hangszerekhez, vagy kapta fel a szájharmonikát. Énekhangja pedig az egyik legérdekesebb a rockban. A három gitáros váltott, vagy kórus éneklése is sokat emelt a számok hangzásán. Rythm and blues alapú sajátos rock muzsikát teremtettek, és egy csak rájuk jellemző stílust.

Remek koncert banda volt. Stúdióalbumaikkal szinte ellentétes stílusú és töltésű hangzással, mindig fergeteges hangulatot teremtve. Erre legékesebb bizonyíték a fenti klippel szembeni alábbi és a hónap lemeze tárgyát képező koncertalbum is a balsávban.

---------------------------------------------------------

Kapcsolódó zenék

Bár már nem Framptonnal, hanem Clem Clepsonnal egy jellemző koncertrészletet szeretnék bemutatni, hogy látványvban is részesülhessünk azzal a hangulattal, amit a Humble Pie a koncertjein teremtett.

A külön oldalon említem az As Safe As Yesterday-t, de egyébként is szeretném bemutatni, mert az egyik kedvenc stúdiófelvételem velük. Ugyanakkor itt a helye a Pie másik oldalának is, a balladaszerű, visszafogott hangvételű lírát képviselő Earth and Water Songnak. Összehasonlításként válogattam ennek a blokknak a végére a '69-ben, a legendás Whiskey and Go-Goban rögzített koncert CD-ről az I Walk Gilded Splinters-t. Ez hallható a két évvel későbbi albumon is. Itt rövidebb verzióban, és érezni még a zenekar koraiságát. A későbbi koncerten a szám nagyobb lélegzetű és kifinomultabb. Az összhang is meggyőzőbb, de mindenképpen kuriózum.

Texte alternatif

Anyabolygó - Homeworld, Yes

2010-08-05T11:30:00.001+02:00

–

Nem ezzel a poszttal készültem visszatérni, még leköt egy sürgős munka, de az új követőket köszöntenem illik, ha már szokásommá vált. Így a tervezett Wagner bejegyzés helyett DoziDruszámat üdvözlöm a képcsarnokban a Yes 1999-es, utolsó előtti stúdió albumának a Laddernek kulcsszámával. Mivel a megtisztelt művész a diaporáma magas szintű művelője, ezért választottam ezt a klipet, amit a lemezhez kapcsolódó koncertsorozatról készült DVD-hez készítettek bónusz gyanánt.

A szám és a képsorok ötletét a címmel azonos számítógépes játék inspirálta, ami a Batltestar Galactica című sci-fi sorozat sztorijára épülve az elveszett anyabolygó megtalálását célozza. A játék igen népszerű a tengeren túlon, Jon Anderson spirituális beállítottságához pedig alighanem közel áll a sorozat szellemisége, így született meg a szám, ami a zenekar folyamatos frissességét is bizonyítja. Remélem tetszeni fog, "másik János"...
(Várom Azorika és Pici jelzését, ők mit látnának, hallanának szívesen?)

Gitár - akusztika

2010-07-21T15:42:00.000+02:00

Szeretem amikor a kőkemény zenekarok lemezein egy-egy betétszámban visszanyúlnak a jó-öreg dobgitárhoz és az akusztikus hangzás bensőséges hangulatában egy egész más érzésből muzsikálnak. Ezekből a számokból válogattam. Igyekeztem sok "második" vonalas zenekar számát előkaparni, de lesznek itt azért az elsőből is. Nagy kedvencek kimaradnak, mint pl. Hendrix, a Cream, vagy a Humble Pie és a Grand Funk Railroad, mivel akusztikus gitáralapú, tisztán zenekari számaik nincsenek, és most ehhez ragaszkodtam. A válogatást Trinitynek ajánlom, hiszen neki még nem készítettem bejegyzést.

Betöltés

Az Audience egy méltatlanul elfeledett zenekar volt. Valószínűleg nem legvonzóbb küllemű és hangú énekesük miatt, meg talál a sok klasszikus elem bevonása is közrejátszhatott. A szám harmadik lemezük egyik becses darabja.

Aki nem ismeri a korai Black Sabbath teljes életművét annak mindenképpen meglepetést fog okozni a IV. lemezről beválogatott szám.

A Fleetwood Mac Peter Greenhez fűződő korszaka a zenekar és a rock történetének is becses korszaka. Az elsősorban blues gitárosként ismert Green előszeretettel pöncögött érzelmesebb, mélyebb értelmű darabokat is az akusztikus gitáron.

A Steamhammer nem igazán volt ismert. Komjáthy egyik legelismerésreméltóbb küldetése volt, hogy lemezbemutató műsoraiban elég sok ismeretlen bandát tűzött programjára. Innen ismerem – többek között – én is őket. Nagyon erős spirituális behatású zenekar volt, feszes gitárbetétekkel és simán mély hangú énekessel. Dübörgő számaik mellé előszeretettel szúrtak be kellemes betéteket, miként ezt is, amit második lemezükből emeltem ki.

A Yest azt hiszem nem kell bemutatni senkinek. Steve Howe az egyik legsokoldalúbb gitárosa a rocknak. Nagyobb lélegzetű számaikban többféle típusú és hangzású gitáron is játszik. Korszakváltó, harmadik lemezükről válogattam opusz jellegű számaik előfutárának is nevezhető hosszabb számaik közé beszúrt, koncerten rögzített szóló betétet.

A Focus a kevés sikeres holland zenekar egyike volt. Jan Ackermannt pedig a legjobb gitárosok között tartják számon. Kiemelkedő sikerű lemezük volt a második, Moving Waves című album. Ebből hallgathattok egy megkapó darabot.

A Jefferson Airplane folk zenekarból vált pszichedelikus vezérzenekarrá a '60-as, '70-es évek fordulóján. Az egyik legsikeresebb és Európában is rajongott amerikai zenekar volt. A legjobb lemezüknek tartott Surrealistic Pillow-ról válogattam az egyik kedvenc számomat.

A Led Zeppelin Physical Graffity albumját nem kedvelem különösebben. Az egészet képtelen is vagyok meghallgatni. A válogatott számot azonban nagyon szeretem. Page zsenialitása megkérdőjelezhetetlen.

A Cactus-t amerikai Led Zeppelinként is emlegették fénykorukban. A Vanilla Fudge-ból kivált tagokra épülő, kőkemény rockot tekerő bandától igazán üdítő ez a harmadik lemezükön fellelhető szösszenet, még akkor is ha csak belekavarnak egy kicsit a feedelt elektronikussal.

Legutóbbi bejegyzésem zenekarától, a Mountaintől semmiképpen sem hagyhattam le első albumuk lélegzet elállító darabját. Shámi szerint úgy szól Leslie West gitárja, mintha mantrázna. Megunhatatlan.

Bár egy szem gitár sem szólal meg a Curved Air számában, hangulata miatt úgy gondoltam frappáns befejezése ennek a válogatásnak.

Hegy a második vonalból - Mountain

2010-07-17T16:08:00.006+02:00

A '60-as, '70-es évek fordulóján ezerszám hemzsegtek jobbnál-jobb zenekarok a második, de még a harmadik vonalban is. A Mountain – többek között – is ehhez tartozott. Az amerikai zenekart, amit az angol származású Felix Pappalardi hozott össze 1969-ben. Ő előzőleg a Cream mellett ügyködött ebben-abban, és a feloszlás után valamilyen formában tovább szerette volna vinni azt a zenei vonalat, amit a Cream is képviselt. Leslie Westben ebben remek partnerre is talált. Az egyik legszínesebben és ötletesebben improvizáló gitárosok között tartják a mai napig számon (Bruce-os, érces énekhanggal). Méltán nevezték őket az amerikai Creamnek, máig sem értem, hogy Tardos Petya milyen megokolásból sorolta őket lexikonjában a "saras" rock kategóriába, sőt, gőzöm sincs, mi az a saras rock. (Valaki tudja? Írja meg nekem, köszi!) Hogy milyen kategóriába is sorolhatók: döntse el mindenki maga egy '71-es Beatclub felvétel alapján.

(Corky Lang dobfülése élményszámba megy...) A zenekar sajnos kevés lemezt adott ki. Igazán népszerűek Amerikában maradtak, az európai lemezpiacra valamiért nem tudtak betörni, igaz akkor már nagyon ment egyes rockcsapatok túlsztárolása (Zep, Purple, Sabbath, Heep, stb.), a pénzvilág betette a lábát a rocklemezek kiadásába, olyan "hozzáértők" kezdtek el dönteni az addig "adjunk mi mindent" egészséges szemlélete helyett, akiknek komoly szerepük van a '70-es évek második felétől kezdődő elsekélyedésben. F. Zappa nem véletlenül ajánl ezeknek a figuráknak nem éppen gusztusos csókpartnert a könyvében, és emlékezik hálával az "öreg, szivart csócsáló fazonokra", akiknek éppen azért, mert fingjuk se volt, hogy mi a jó, ezért kiadtak mindent.
Koncertjeik élményszámba mehettek. Azokon nyer teret a banda igazi improvizációs készsége, West ötletessége és a zenekar együttélése. Két és fél koncert albumuk igazi féltett kincs minden gyűjtő otthonában. Egy rövid részlet erejéig még a filmnél maradnék, Woodstockról csemegézek ki egy röpke dalt velük.

A bónusz mp3-on az első darab a második lemezük címadó dalának színesen hosszabb lélegzetű változata. Felix énekének kontrasztja Westé mellett nagyon beszédes. Számaik hangulatának megfelelően cserélgették az énekest is. A duettet kerülték.
A második számon keresztül szerettem bele a Mountainbe egy életre. Negyedik albumuk a Flowers of Evil második oldala két koncertszámot tartalmazott. Amikor kikölcsönöztük Pongival (lassan 40 éve), hiszen a Woodstock2 albumról már ismertük őket, látva a második oldal első számának időtartamát, először azt tettük fel, és készek is lettünk. A DREAM SEQUENCE összefoglaló cím alatt egy számfolyam lapul. West felvezető szólójával indul a dolog, ami átcsap a Roll over Beethovenbe és West kavarásával is fejeződik be. Alig szusszanásra pedig belevágnak a Dream Milk & Honey-ba, amiről nem akarok semmit sem mondani, mert nem lehet, ha meghallgatod, te is így gondolod majd...

Két érdekes kommentet említek meg a YouTube-ról. Egy idióta szerint West megjelenése nem éppen színpadképes... Hm, Pavarottinak sem a termete volt fontos a színpadon, hanem a hangja, Westnek meg a gitárjátéka. Egy másik meg az én véleményemet osztja: hogy tudta a Led Zeppelin, a Deep Purple... stb. ezt a zenekart a háttérbe szorítani? Valószínűleg azért, amit az első idézett is megjegyzett, sajnos.

A hónap lemeze - Bolondos Kalapos - Chick Corea: Mad Hatter

2010-07-06T13:56:00.019+02:00

Hogyan jön India Alice Csodaországán keresztül? Chick Corea és a körülmények által.
A '70-es évek közepe felé Indiában készült licenc lemezek kezdtek megjelenni a boltokban. Rosszabbul szóltak, mint a nyugati eredetik, de meglepően jó dolgokhoz lehetett hozzá jutni, és jóval megfizethetőbb áron. Leszerelésem után nem sokkal Pongi barátom szólt, hogy vett egy Chick Corea lemezt, egy ilyen indiai csodán. Corea már nem volt ismeretlen előttem. A Return Foreverrel láttam egy koncertet a TV-ben, ki is nyúltam tőle. Miles Davis fúzióiból sem volt ismeretlen. Jó jazzrock billentyűsnek könyveltem el azok alapján, amit hallottam tőle. Valami ilyesmire számítottam, miközben átvillamosoztam hozzá, és alaposan meg is lepődtem. Már a címtől és a borító fotótól elképedtem, aztán ahogy el kezdett forogni a lemez, még jobban. Amennyit tudtam angolul, megértettem, hogy a lemezt az Alice csodaországban ihlette. A történet nem volt ismerős számomra, de különösebben nem is érdekelt, a zene annál inkább. Nagyon nehezen tudtam benne elmélyedni. Még a bevezető szám úgy-ahogy, aztán jött kettő, amin mintha valami kortárs zenekar nyekergett volna egy énekelni nem igazán tudó, hisztis nőszeméllyel. A Humpty Dumptynál fellélegeztem, végre, valami, ami ha nem is jazzrock, de legalább letisztult jazz. Két hosszabb lélegzetű számban azonban kezdtem érezni valamit, ami mélyebbre nyúlt bennem, mint egy dögös elektrik dübörgés. Gayle Moran, az "énekelni nem tudó, hisztis nőszemély" megtalálta a hangját és a kuszaság is kisimult.
Aztán többet hallgattam a lemezt és kezdett összeállni a kép és a koncepció. A jazz történetének egyik legjobb lemezének gondolom. Azóta ismerem a történetet is és Corea szinte teljes munkásságát. Zenei és emberi kapcsolódásait. Most sem kívánok a történettel foglalkozni. Aki ismeri, meg fogja találni a zenében a maga emlékeit, ha meg nem, legalább befolyás nélkül hat, ha hat. Nekem 32 év után is frissnek, ötletesnek és egyedinek. Chick Corea kiemelkedő összegző képességeinek egyik legjellemzőbb bizonyítéka. Kár, hogy csak a kutyáról elnevezett szám maradt meg a repertoárokban, igaz a többit nehéz lenne koncert körülmények között előadni.

A balsávon lévő lejátszóval meghallgatható az egész lemez, a hónap lemeze oldalon pedig további gondolatokat olvashattok. Jó szórakozást!

Kapcsolódó zene:
A Humpty Dumpty egyik nekem kedvenc változata az 1986-os Chick Corea Akoustic Band Alive albumról.

A csapat egyik másik koncertjéről egy másik felvétel ezen a linken található:
http://zeneszo.blogspot.com/2010/06/6x3-duke-ellingtonoscar.html

Spiritualitás a jazzben

2010-06-30T16:34:00.007+02:00

A cím félre érthető, hiszen – úgy gondolom – a jazz maga spirituális indíttatású műfaj. Az improvizációk mindenesetre valamiféle meditációs állapotot jelentenek a zenészeknek, és jelenthetnek a hallgatónak, ha megfelelő állapotban az ahhoz illő zenéhez nyúl. Vannak azonban olyan zenészek, akik kifejezetten ebből az érzelmi, vagy szellemi töltésből szereznek olyan darabokat, amiket erőteljesen áthat egy különös érzelmi kisugárzás, vagy szellemi töltés.
Amikor ráéreztem a jazz ilyen lehetőségeire előttem is új távlatok nyíltak, sok mindent kezdtem más szemmel nézni, illetve hallgatni. Kedvenceimből igyekeztem válogatni, és ez remélhetőleg mindenki számára – aki nyitott a zenei mélységekre – érdekes utazás lehet. Szerintem indítsd is el a lejátszót! Ami egyelőre nem tűnik befogadhatónak a számodra, ugord át! Ne hallgass azonban az első benyomásra, néha térj vissza, és játssz bele egy előzőleg kihagyott számba. Hátha épp akkor vagy rá befogadó...

Texte alternatif

John Coltrane harmadik korszakának átütő erejű, első lemeze volt a A Love Supreme. Az akkori, fiatal jazz generációk ezeken a lemezeken nőttek fel. Ez volt az az időszak, amiből aztán fokozatosan átment – az ugyan free-nek nevezett, de inkább – a meditációs improvizációkon alapuló végső korszakába. A kiválasztott számot sok későbbi követő vette fel, akár átdolgozva is a repertoárjába.

A '80-es évek Dimenziója Dés László legjobb korszakának mondható, talán a Trio Sthendhalt leszámítva. Az Avec Plesaure teli van spirituális számokkal. A kiválasztott Merengő tényleg kellemes és dallamos merengés. Kellemesen oldja Coltrane feszültségét.

Chick Corea Elektric Bandje a már ismerős Acoustic Band két fiatal zenésze, Dave Weckl és John Pattitucci mellett időnként a gitáros Frank Gambale-lel, vagy a fúvós Eric Marienthallal is kiegészült. Lemezeiken a vérbő szintijazz mellett nagyon elgondolkodtató, erőteljes spirituális darabok is helyet foglalnak. Az Ezinda egyik nagy kedvencem. Nem sikerült megtudnom, mi a szó jenetése, pedig órákat kutattam az interneten (ha valaki tudja, ossza meg velem). Ez azonban semmit sem von le számomra a szám értékéből. A szám vége olyan kicsengésű, amiben nagyon erős energiákat érzek. Az India Town címének megfelelő töltésű. Érezni benne egy kis Lotus Feetes beütést, de Corea és McLaughlin elég jó barátok ahhoz, hogy ez lehet akár valamiféle tisztelet adás is...

Jean Luc Ponty nagyon sajátos egyénisége a jazznek. Habkönnyű szerzeményei mellett nagyon szívhez, vagy gondolathoz szóló, elmélyülést biztosító számokkal is örvendeztet. Kétségtelenűl sok oldalú zenész. Zappa Grand Wazoo korszaka előtt sztenderd hegedűs volt a Mothersben. A Lost Forestben nem lehet elveszni, andalogni annál inkább. Ponty zenéi eszményiek diaporámához. Egyik szerzeményét a Jeli arborétumban készült műsoromhoz használtam fel. A The Acatama Express azonban más világ. Igazi dimenzionális utazás. Egy másik diaporámám ezt szimbolizáló záró részéhez fel is használtam.

Wayne Shorter Miles Davis mellett, vagy a Weather Reportban eszményi jazz szaxofonos pályafutást tudhat maga mögött. Szóló lemezeiben azonban előtérbe került egy nagyon érzékeny világa, ami számomra nagyon kellemes meglepetés volt. A Super Nova c. lemezről válogatott számban nagyon érdekes kettősséggel szembesülhetünk.

John McLaughlinról már írtam a Shakti kapcsán. Elképzelhetetlen lett volna nélküle ez az összeállítás. Retrospektív albumáról a The Promise-ről válogattam a The Wish darabot. Ennek érdekessége, hogy az egymással nem éppen baráti viszonyban lévő Triluk Gurtut és Zakir Husseint képes volt megnyerni a közös zenélésre. A Remember Shakti viszont ekkor indult az útjára. A Reincarnation a címében hordozza a tartalmat. McLaughlin Kai Eckharttal és Trilokkal alkot benne triót. Két modern hangszer mellett a tradicionális ütősök, nagyon izgalmas hangzás és tartalmas zene.

John Abercrombie érdekes gitáros egyéniség. Sokan nem szeretik, én viszont igen. Timeless című albuma a legjobbak közül való, a címadó darabnak meg nagyon is itt a helye ebben a válogatásban.

Miles Davis a woodoo szellemiség felől érkezett. Ennek a legerőteljesebben fúziós korszakában adott hangot. A Bitches Brew időszak lemezei ebből a szempontból is kiemelkedőek. Az Orange Lady egy egzotikus meditáció, a Sanctuary meg fájdalommal vegyes dühű könyörgés.

Charles Lloyd a szaxofonosok között sajátos helyet tölt be. kalandozásai a zene világában jóval túlmutatnanak még a jazz korlátlanságain is. A keleti misztikumok között kalandozó zenész lemezei is ezzel vannak átitatva. Ennek egyik legjobb példája a Fish Out Of Water Hagia Sophia-ja.

A Jazz Q elnevezésű prágai zenekar a 70-es években élte fénykorát. A Martin Kratochvil billentyűs által vezetett zenekar a kor fúziós jazzrockját játszotta igen magas színvonalon. Rájuk még visszatérek, mert igazán megérdemlik. Mos ízelítőül első lemezükről válogattam egy számot.

Billy Cobham Miles Davis Bitches-ei között tűnt fel. Ment is McLaughlinnal a Mahavishnuba, azután szóló karrierbe kezdett. A legvirtuózabb jazzdobosok egyike. Azért szeretem nagyon, mert még szóló lemezein sem ül rá a zenekarra. Nem akar feltétlenül az előtérben lenni a dobjaival. A nagydarab, bivalyerős férfi lehelet finom dolgokra is képes. Erre a legjobb példa Crosswindről válogatott szám. Randy Breckker szaxiszólója mesébe illő, és az ebből előlibbenő George Duke Fender zongoraszólója igazán maga csoda.

Igyekeztem úgy összeállítani a sorrendet, hogy valamiféleképpen kiegyenlítsék egymást a számok, egyféle folyamot képezve. Te viszont úgy ugrálhatsz közöttük, ahogy akarsz. Jó elmélyülést!

Zenei átalakulás 7. Negyvenezer Főnök - Traffic/Blood, Sweat & Tears

2010-06-24T13:00:00.009+02:00

Stevie Winwooddal nagyon korán sikerült az első személyes találkozás. Ott voltam a "fejbeverős" Spencer Davis koncerten a Kisstadionban, '67-ben, majd nem sokkal később már az új bandában, a Traffic-kel. Az előbbi nemcsak a rohamrendőrök gumibotjai miatt volt fejbeverős. Akkor már lehidaltam a Gimme Some Lovin'-tól, a Keep On Runningról nem is beszélve. Ronggyá hallgattam a kislemezt. A koncert legalább olyan eget rengető volt, mint utána a csihi-puhi, de megérte. A Traffic előtt sokan álltunk akkor még értetlenül. Olyasmit vártunk, mint a Grouptól. Aztán, már a Blind Faith (ahová rövid időre száműzte magát) eljövetelekor megértettem, miért hagyta ott Stevie a SDG-ot. Ki akart törni a beatzene korlátai közül, lévén erősen blues alapból táplálkozó zenész. A rock egyik legkarakteresebb hangjának tartom, ugyanakkor egy komplex személyiségnek. Több hangszeren játszik, zenét szerez, és az improvizációs képessége olyan intuitív játék móddal párosul, ami feltétlenül a Rock Történetének Aranycsarnokába helyezi.
A 40.000 Headmen sztenderd koncert darabjuk volt. (Rossz főnökből egy is elég, hát még ennyiből, de ez jó főnök...) A kicsit gyenge minőségű filmet bőven kárpótolja Jim Capaldi remek fuvolaszólója. Ezért is választottam ezt.

A Blood, Sweat & Tears – gondolom másoknak is – a Spinnin' Wheelsszel robbant bele az életembe. Sokáig nem is tudtam az első lemezről, amin még nem D. C. Thomas énekelt, ám legalább olyan jó mint az azt követő második, harmadik. Utóbbi a kedvencem tőlük. Úgy, ahogy van, csontnélküli. Minden szám teli találat. A Stones Sympathy For The Devil átirata egészen új távlatokat nyit meg. A legkedvesebb a számomra azonban az utolsó szám, a fenti Traffic darab nagyszerű feldolgozása. A felvezető és záró zenélődoboz hang pedig a telefonom ébresztő hangja. Bár ritkán ébredek telefonra, ha arra kell, kezdődjék meghitten a napom...
Nincs a szám fent tőlük a YouTube-on, kép nélkül illesztem ide a saját archívumból.

-------------------------------------------------------------------

Kapcsolódó zenék:
Winwood sokszínűségét a Spencer Davis Grouppal és a Blind Faith-szel készül egy-egy számával igyekszem illusztrálni. Nem akarom a fent említett két, kissé agyon nyűtt szám valamelyikével, inkább egy vérbő boogie-val. A Blind Faith nagyívű zenekar lehetett volna. sajnos a Creamen vájódott fülűek (köztük én is) nem igazán fogadták be azt az intellektuális váltást, amit épp Stevie hozott be és testesített meg Clapton és Baker mellett. Korát előzte meg, sajnos ezért lemaradtunk a folytatásról. Az egyetlen album és néhány koncert után a Vak Hit szétfoszlott. A Sea of Joy azonban mindig is az első számú zenéim közé tartozott.
Kicsit nagyobb BS&T blokkot rakok össze, igyekeztem olyan számokat válogatni amik jellemzik a zenekart, nemcsak a slágerként üzemeltetett számok alapján. A My Days Are Numbered az első albumról van. Igaz, Thomas hangja nagyon karakteres, de ebben a számban érezhető, hogy a BS&T nemcsak belőle állt. A blokk másik két száma a harmadik, "3"-as számmal jelzett lemezről van. Mivel megemlítem, idetettem a Sympathy For The Devil átiratát (a Stones-ét nem, elég ismert), és egy meghitt hangulatú balladát. Ezen is, miként a Főnökökön nagyszerűen érződik a csapat fúvósszekciójának árnyalt és színes játéka.

Texte alternatif

Richard Gibbs/Bear McCreary: Battlestar Galactica (filmzene+Jimi Hendrix)

2010-06-20T10:46:00.009+02:00

Azt gondolom jó filmzenének, amit önmagában is lehet hallgatni, és miközben hallgatom, nem feltétlen ugranak be elém a filmből képek, hanem szabadjára ereszthetem a saját fantáziámat. Nem sok ilyen van a véleményem szerint, de Howard Shore A Gyűrűk Urához, Michael Kaemen az Elit alakulathoz és nem utolsó, hanem inkább elsősorban Peter Gabriel a Krisztus utolsó megkísértéséhez szerzett önmagában is "megélő" zenéket.
Az idén találtam rá egy sorozatra, és nemcsak a történet, a zenei világa is lenyűgözött. Következzék egy klip, minden kommentár nélkül.

Fiamnál emeltem ki a Battlestar Galactica sorozat felvezető filmjét. Aztán nemcsak a történet miatt érdekelt a további, négy évadra bontott DVD tömeg, hanem a film zenéje miatt.
Azt később tudtam meg, hogy a hosszú, első film zenéjét Richard Gibbs szerezte, de ennek külön örültem, mert nem befolyásolta a többi, már Bear McCreary által írt darabok megítélését.

Ahogy végig jártam képzeletben az űr exodus útját a végcélig, világossá vált előttem a történet misztikumához és történelmi feltételezéseihez igazodó zene. McCreary, követve Gibbs koncepcióját, de azon lényegében túl is lépve remekül foglalja egybe az elmúlt 10-12 ezer év kultúráinak zenéit. Megfér egymás mellett a törzsi dobhangzás a kelta sípokkal, bambuszfuvolákkal, a szimfonikus zenekar a rock hangszereivel, az egyházi ének a keleti hangzásokkal. Lenyűgöző volt, és minden a helyén.

Nem hittem a fülemnek, amikor egy egzotikus hangzásból egyszer csak az All Along The Watchtower bontakozott ki. Bob Dylan balladáját Hendrix emelte a hallhatatlanság pulpitusára, és ebbe a filmbe olyan tisztelettel van beágyazva, hogy a szívem körül jóleső meleg kezdett burjánozni. A teljes sorozat végén, a stáblista alatt pedig felhangzik a Jimi-féle változat is, egy mai, new yorki utcakép alá vágva.

Nem szeretném a történetet ismertetni, 50 órányi anyagot lehetetlen is. Azt tartom jó sci-finek, amiben több van, mint a (sokszor üres) fantázia technokrata megfilmesítése, hanem üzenni próbál. Ez a történetfolyam tele van üzenettel. És aki már elgondolkozott azon, hogyan lehetett az, hogy több évtízezred lassú evolúciós folyamatába egyszerre csak fejlett kultúrák robbantak bele a semmiből, aki eltöprengett már a párhuzamos idősíkok és világok lehetőségén, nézze meg a filmet. Ne áltudományos magyarázatot várjon, se teoretikust, csupán egy érdekfeszítően és elgondolkodtatóan prezentált mesét, átlagos és gyarló hősökkel, amilyenek mink is vagyunk...

Függelék:

– Törjünk ki már – így kérleli a zsiványt a bolond –,
Itt minden összevissza van, mozdulni sem tudok.
A borom ügynökök isszák, már túrja földemet,
De hogy az egész mire jó, senki se mondja meg.

– Ugyan, csak semmi izgalom – a zsivány így legyint. –
Tréfa az élet, érzik ezt ma már a mieink.
De te meg én túl vagyunk ezen, ez nem a mi végzetünk,
Köntörfalazni már minek, mikor az óra üt.

Ahol az őrtorony mered, hercegi szem vigyáz,
Fehérnép jár-kel, és csupaszon csoszog a szolgaláb.

Vadmacska dorombol nagy messze odakint,
Két lovas közeleg, a szél felsüvít.

Bob Dylan, 1968 ( ford.: Barna Imre)

Karmazsin Király meséi

2010-06-15T16:36:00.015+02:00

Akik nem ismerik a név angol megfelelőjét, azok ne gyerekmeséket várjanak. A King Crimson néven ismeretes zenekar nem igazán sorolható be zenéjük alapján sem a könnyed szórakozást nyújtó rágógumi- vagy diszkóköd bandák közé.

Alig egy hete, hogy Fregoli avatarja megjelent ezen az oldalon, és holnap lesz egy hete, hogy szóba került egy kellemes sörözés közepette ez a blog. Hiányolta a Crimsont, én meg amúgy is terveztem nekik is több oldalt, hát legyen ez az első.

Zenéjüket nem tőlük, hanem a Syriusnak azon a koncertjén hallottam elsőre, amire először sikerült eljutnom. 21st Century Schizoid Man! A YouTube-on nem találtam megfelelő Crimson feltöltést (vagy a hang silány, vagy a jó hang mellé nem odaillő slideshow vannak odabiggyesztve), ezért a zenei illusztrációkat saját mp3 archívumomból illesztem a bejegyzésbe. Az első élményt azonban megidézem a Syriustól. Borzalmas felvétel, de az eszmei értéke elvitathatatlan annak, aki akár a Syriust, akár a Crimsont szereti.

(Érzékenyebb fülű látogatóim kedvéért a fenti zenei illusztrációt tartalmazó eredeti, '69-es első albumról - In The Court Of The Crimson King - ' bemutatom a második és a harmadik számot, egyben, mert a lemezen sincs közöttük szünet. Talán színesedik a paletta. Ja, és ha valaki azt gondolná, Gerg Lake-et hallja énekelni, jól gondolja. Innen ugrott ki az ELP-be.) track-01
A zene is elbűvölt, a címmel való szinkronja is. El is kezdtük Pongi Barátommal vadászni a lemezeket. Akkoriban, a '70-es évek elején a Hegedűs Gyula utcában nyílt egy üzlet. A mai napig nem tudom, hogyan kaphatott működési engedélyt. Nyugati lemezeket lehetett napi 50 Ft-os áron kölcsönözni. Zenei ismereteink et az a bolt alapozta meg. Még jó, hogy már dolgoztunk, ingünk-gatyánk ment a kölcsönzési díjakra, meg a magnószalagokra. Amikor először mentünk oda, elrebegtem a fohászom Gyuri felé: De jó lenne valami Crimson. Laza lehülyézés volt a válasz, mire a boltban rövid kotorászás után kiemeltem az Islands hangzatos című albumot. A lemez olyan állapotban volt, hogy alig lehetett lejátszani. Olyan karcok voltak rajta, hogy a tű rítustáncot járt a barázdák felett. Ide-oda kapott az időben, elég egzakt dolgok szólaltak meg a hangszórón. Fél napos kínlódással tudtuk csak lejátszani úgy, hogy fel is tudtuk nyomni. A Skizofrén Emberhez szokott fülemnek (akkor még nem ismertük a teljes első lemezt) elég nehezen befogadható volt elsőre a lemez zenei anyaga. Később aztán a kedvenc Crimson lemezem lett. '71-ben készült. Addigra már kiadtak három albumot, és túl voltak egy nagyon hosszú turnén. Ennek fáradalmait pihenték ki a Baleár-szigeteken. Élményeiket öntötték bele a lemezbe. Az első két számot válogattam ki A Formentera Lady és a Sailor's Tale címek utalnak a helyszínre, de a kapcsolás is frenetikus. Ezek is egyben szólalnak meg, mint a lemezen. track-02

Aztán jöttek a lemezek szép sorban a gyűjteménybe. Lake elpucolt, helyette jött egy talányos, Boz nevű énekes, aki sokáig meghatározó hang volt a további lemezeken. A második album megkapó Cadence and Cascade (track-03) számán hallani először, csak ennek a számnak az erejéig. Itt még Greg viszi a pálmát. Harmadik albumukon, a Lizard második oldalát kitöltő címadó számhoz Rupert herceg énekhangját a Yes énekesétől, Jon Andersontól kölcsönözték. A darab sokoldalúsága önmagáért beszél... track-04

Valamikor a '70-es évek vége felé ment le először Dylan Thomas Under Milk Wood című rádiójátéknak megírt meséjéből készült, a nálunk Erdőnk aljánnak fordított című film. Az íróról ugyan gőzöm se volt, csak annyit tudtam, hogy Bob Dylan az iránta érzett tiszteletből vette fel ezt a művésznevet. A szereposztás káprázatos volt (Richard Burton, Elizaberth Taylor, Peter O'Toole), odaragasztottam magam a képernyőhöz. A film Burton karakteres hangján ezzel a mondattal kezdődik (az eredeti szöveget írom le, aki akarja fordítsa, vagy értse, ahogy akarja):
"It is spring, moonless night in the small town, starless and bibleblack, the cobblesreets silent and the hunched, courters'-and-rabbits' wood limping invisible down to the sloeblack, slow, black, crowblack, fishngboat-bobbing sea."

Starless And Bible Black - Csillagtalan Bibliasötét!!! A felismerés és a megértés suhant végig át rajtam. A Crimson hatodik stúdió lemezének a címe és hangulata. Az Islands után komoly változások érték a csapatot. Szinte csak az alapító Rober Fripp (gitár, melotron, meg minden egyéb kütyü, de leginkább ötletgazda) maradt meg. Komoly szerzemény lett a Yesből idevándorolt Bill Brufford (dob). Ezzel a lemezzel zárom egyelőre a Királyról szóló meséket, de biztos folytatom, mert a King Crimson a rock történetének az a zenekara volt, amit nem lehet stílusokba skatulyázni. Egyszeri és megismételhetetlen volt, mint a Doors, a Tull és persze a Yes. A lemezről egy megkapó számot, a Trio-t (track-05) és egy idegtépően zseniálist, a Fracture-t (track-06) választottam. (A szám ihlette a Töréspontok című képemet.) Ebben a kettőben van benne az akkori Crimson lényege, és a Dylan mű egyedi hangulata. (Mind a kettő nagyon halkan kezdődik, türelem!) Ha valaki nem látta volna, ki ne hagyja, ha szereti a lélekemelő filmeket!!!

Texte alternatif

Zenei átalakulás 6. - Amikor a levegő halványnál is fehérebb árnyékba fordul - Bach/Procol Harum

2010-06-11T12:38:00.007+02:00

Johann Sebastian Bachot én is a D-moll Tokkáta és Fúgán keresztül ismertem meg. Elég hamar. Sőt sokáig azt mondtam, hogy nekem ez elég is komolyzenének. Aztán már beatnik koromban belefutottam egy számba, amitől borsózott gyönyörűségében a hátam. Majd azt is megtudtam, hogy a főmotívuma egy Bach darabból van, amit a könnyed Air címmel el is rendeztek. Lázasan kezdtem kutatni a mű után, és így tudtam meg, mi is ez valójában: a D-dúr szvit No. 3 második tétele. Az egész mű óriási hatással volt rám, valamit ezen keresztül éreztem meg. A nagyzenekari hangzás megértéséhez találtam meg a kulcsot. Ennek köszönhetem későbbi merészebb kalandozásaimat.

(Nem tartom szerencsésnek egy több tételes műből csak egyet bemutatni, ezért a bejegyzés végén mp3-ban meghallgatható az egész szvit.)
Bach-ot nem lehet barokk zeneszerzőnek elkönyvelni. Bár műveinek nagy része annak felel meg, de sokban előrevetíti a klasszikus korszakot. Az alapjait rakta le. Híd, mint Mahler a XIX. sz.-i romantika és a XX. sz.-i modern zene között. Kurt Blaukopf, Mahler egyik legjobb életrajzi könyvének írója jegyezte meg: A Zene Nagykönyvében két zeneszerző van, akit nem lehet stílusok alá gyömöszölni. Bach és Mahler önálló fejezetet képeznek benne.

A Procol Harumot pedig nehéz lenne beatzenekarnak címkézni. Igen sajátságos hangulatú, látszólag könnyed slágeresebb hangvételű zenekarnak lehetne elkönyvelni. Ez elsősorban híres számuknak köszönhető. A Whiter Shade of Pale volt az, amit minden rádióállomás ronggyá játszott, én is ennek köszönhetem az utat Bach és a szimfonikus zene felé. Albumaik nagyon erős progresszív beütéseik miatt meglehetősen izgalmasak voltak az akkori zene színes világában. A híres számot szerencsére még akkor sem sikerült elcsépelni, annál jóval több az érték benne. A Hammond orgona simogató hangzása pedig olyan könnyed és érzéki, mint az eredeti Bach-mű vonós frazirozásai.

Azt hiszem, a számot meghallgatva, mindannyian érezhetjük a levegő finom szellő tenyerének könnyed simogatását. Ezt kívánom mindenkinek a hétvégére.

-------------------------------------------------------------

Kapcsolódó zene

Saint-Martin-In-The-Fields, vez.: Neville Mariner

6x3 - Duke Ellington/Oscar Peterson/Thelonius Monk/Keith Jarrett/Chick Corea/McCoy Tyner

2010-06-09T11:38:00.015+02:00

A trióban muzsikálás a zenélés magasiskolája. A billentyűs - basszus - ütős hármas a kibővült zenekarokban a ritmusszekciót képezi, ez utal is egyben a szerepére. Trióban viszont nincs a zenekar többi része, ami elviszi a zene "látványos" részét. A három tagra redukálódott együttes maga az egész, aminek úgy kell megszólalnia, mintha egy "igazi" nagyzenekar lenne. A hármas felállásban minden zenésznek virtuóznak kell lennie, mert a szóló- és kísérő szerepek állandóan cserélődnek. A rockzene egyik kimagasló triómuzsikusa Jack Bruce. Frank Zappa úgy nyilatkozott róla, hogy annyira egyedien, szólógitár-szerűen basszerozik, hogy elképzelhetetlennek tartja, hogy együtt tudjon vele játszani. A Creamben és egyéb későbbi triókban viszont remekül megállta a helyét...
A triókat "intimitásuk miatt szeretem.
A jazzben igazán nagyszerűek álltak össze, érdekes módon, mindig egy-egy kimagasló képességű zongorista körül. A zongora - bőgő - dob összetétel atyja Art Tatum volt, az Ő nyomdokain járó triókból válogatottam össze egy blokkot.

A jazz atyja, Duke Ellington inkább a nagyzenekari darabokról volt híres, azonban remek trió muzsikus is volt, ahol improvizációs képességei kerülhettek előtérbe. Híres szerzeményét, a Take The "A" Train-t választottam. Sajnos a másik két muzsikus nevére nincs utalás, a képek alapján meg nem tudom felismerni őket.

Oscar Peterson híres első triójával (Ray Brown - bőgő, Ed Thigpen - dob) különleges iskolát teremtett. Igazából azt lehet mondani, hogy a mai jazz triók szellemiségét alapozta meg. Az Amszterdami Concertgebow-ban készült felvételen ez a trió szólal meg.

Thelonius Monk sajátos zseni volt. Egyedi játékstílusával és szerzeményeivel a mai napig hatással van a jazzéletre. Chick Corea szerint: "az tud igazán zongorázni, aki Monkot tud játszani".

Keith Jarrett a mai kor egyik kimagasló zongoristája. Nemcsak a jazzben, a klasszikus zenében is. Én különösen szeretem a csemballó felvételeit. Bach Goldberg Variációi az ő tolmácsolásában, ezen a különleges megszólalású hangszeren igazi csemege. Mint ahogy a Michaela Petri, barokkfuvola művésszel felvett Händel- és Bach szonáták. Jazz triói is kimagasló zenei anyaggal és koncertekkel ajándékozták meg a jazz rajongókat. Legjobb összeállítású triójával (Gary Peacock - bőgő, Jack DeJohnette - dob) egy örökzöldet, az On Green Dolphin Streetet választottam.

Chick Corea... számomra az elsőszámú zongorista, illetve billentyűjátékos. A legsokrétűbb, a legtöbb egyéb irányzatban otthonos muzsikusnak tartom és nagyon termékeny zeneszerzőnek. Lemezein folyamatosan megújulni képes. A '80-as években két fiatal zenésszel John Patitucci bőgőssel és Dave Weckl dobossal alakította meg Acoustic Band nevű zenekarát. A két társ azóta világhírűvé nőtte ki magát, és erre – saját bevallásuk szerint is – nagy hatással volt Corea. A Mad Hatter albumról választottam a Humpty Dumpty – eredetileg quartett előadású – c. számot. (Ha valaki nem kíváncsi Weckl dobfelvezetőjére, toljon előre 3:15-ig!)

McCoy Tyner John Coltraine híres, a '60-as évek elején alakult, az akkori jazzt forradalmasító zenekarában tűnt fel. A My Favorite Things stúdió változatán hallható szólója egész egyszerűen varázslatos. Coltrain pályafutását innen végig is kísérte egészen haláláig. Saját neve alatt megjelent lemezein remekül ötvözi az örökséget saját spirituális indíttatású zenei világával. A választott felvétel azért érdekes, mert inkább a hagyományokhoz nyúl vissza, együttérezni a bejegyzésben szereplő három nagy előd együttes hatását.

---------------------------------------------------------------

Kapcsolódó zenék

Variatio 25 a 2 Clav. Adagio (K. Jarrett - csemballó)

Michaela Petri (blockflöte), K. Jarrett (csemballó)

A hónap lemeze

2010-06-07T19:39:00.004+02:00

Új sorozatot indítok a blogon, külön lapon a fenti címmel. A baloldali sávon is eltűnt a heti lista, helyette az aktuális lemez került ki egy lejátszóba, amin talán valamivel jobb minőségben szólalnak meg a zenék, mint a YouTube-ról. Arról nem beszélve, hogy nem vagyok kiszolgáltatva az előbb nevezett szolgáltató archívumának, hanem bátran kotorászhatok a sajátomban.

Az első választás George Bizet két operájának, a Carmennek és az Arles-i lánynak szvit változatai a Leonard Bernstein által vezényelt New Yorki Filharmonikusok előadásában, a SONY Royal Edition sorozat kiadásában. Bővebben a lemezről, meg egyebekről a külön oldalon olvashattok. Itt csak két kedvcsináló klipet mutatok be. Remélem sokatok számára lesz érdekes ez a változás.

Bár vannak elképzeléseim, hogy miket kívánok bemutatni, de szívesen várok Tőletek is ötleteket, vagy kívánságokat, miket szeretnétek ezen az új oldalon megismerni, vagy újra hallgatni.

Zenei átalakulás 5. - Black Crow - Joni Mitchell/Diana Krall/Cassandra Wilson

2010-06-03T14:25:00.007+02:00

Szeretem a sokrétű embereket, ha nők, akkor meg különösképpen. A zenében is...
Joni Mitchellről sokáig csak annyit tudtam, hogy Woodstockban betegség miatt nem tudott fellépni. A fesztiválról azonban megemlékezett az 1970-es, Ladies of the Canyon albumon egy Woodstock című számmal. Ezt azonban sokáig csak a Crosby, Stills, Nash & Young verziójában ismertem. Először a Band búcsú koncertjéről készült filmen, a Last Waltz-on láttam és hallottam. Bejött a pódiumra egy elsőre semmitmondóan kinéző, nem igazán megnyerő arcú nő. Aztán kezébe vette a gitárját és ahogy el kezdett énekelni (a Coyote-ot, a Hejira-ról), megszépült. Mikor el kezdtem gyűjteni a CD-ket, ő is sorra került. Először azt a lemezt kerestem, amin a Coyote van. Az 1976-os album zeneileg is váltást jelentett Joni pályafutásában. A kísérő zenekarban két, akkor még ismeretlen jazz muzsikus, Pat Matheny és Jaco Pastorius ezen a lemezen lépett igazán az érdeklődés középpontjába, majd a saját karrierjük felé. Sok remek szám van ezen a lemezen, a Black Crow-t azért választottam, mert két karakteres feldolgozásával is érdemes foglalkozni. A klipen az eredeti stúdió verzió hallható egy slideshow kíséretében.

Aztán szép sorban összegyűjtöttem a fellelhető Mitchell lemezeket és megismertem ennek a páratlan személyiségnek az életművét. Nemcsak dalszerző, szövegíró, hanem az éneklés mellett gitáron és zongorán is játszik. Mindemellett a borítóinak is a grafikusa és tervezője is volt. Meg korának nagy férfifalója is. Nem egy kortárs zenész örült, majd sírt miatta.

Kanada érdekes hely lehet. Joni Mitchell onnan származik. És Diana Krall is. (Meg Alanais Morissette. Talán egyszer Ő is előadja a számot.) Egy ideje már figyeltem Krall nevét, de valahogy nem füllött hozzá a fogam. Még nem hallottam felőle semmit. A CD-i drágák, mint a fene. Ki szeret ismeretlenbe belevágni? A Mezzo-n aztán belefutottam a Montreali Jazz Fesztiválon rögzített koncertjébe. Amikor a Black Crow-hoz értek, onnan már egyértelmű volt a rajongás. Ez a felvétel látható az alábbi snitten.

Úgy 4-5 éve rendszeres vendég voltam a Faháznak elhíresült óbudai intézményhez tartozó puccosabb sörözőjében. Egy fiatal és kedves hölgy volt a csapos. Igazából ez is lehetett volna a szempont, de sokkal inkább az, hogy ez a fiatal és kedves hölgy nagyon igényes zenei kultúrával rendelkezett, ezért az intézményben is mindig jó zenék szóltak, ha Ő volt a pult mögött. Itt figyeltem fel egyszer egy igen karakteres hangú jazz énekesnőre. Teljesen lenyűgöző volt a felvételek hangulata. Feszesen, néha sámánian szóló kíséret, boszorkányos hanggal. Ekkor ismertem meg Cassandra Wilsont, a fiatal generációk egyik kimagasló tehetségét. Azonnal el is kezdtem kutatni a lemezei után. A Bull Light Till Dawn-on egy elképesztő Black Crow változat van tőle. A YouTube-on nincs fent, így a saját archívumomból játszom be, kép nélküli lejátszón. Kizárólag erős idegzetűeknek!!! :)

(Azért szerintem ki lehet bírni...)
----------------------------------------------------------------------------
Kapcsolódó zenék

&amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;lt;br /&amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;gt;

Talán feloldja Cassandra sámánénekét...
----------------------------------------------------------------------------

Még érdemes meghallgatni Joni Mitchell mai hangját. Herbie Hancock kiadott kiadott egy lemezt, amin Gershwin Világa előtt tiszteleg. (Ez a lemeznek is az angol címe.) Ezen hallható a Porgy és Bess-ből az egyik, talán legtöbbet játszott és feldolgozott dal, Joni Mitchell előadásában. A fájdalmasan szép szaxofon szólóval Wayne Shorter ajándékoz meg bennünket.

&amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;lt;br /&amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;gt;

A Boldogság Tánca - Shaktitól Remember Shaktiig

2010-06-01T10:52:00.007+02:00

A "bluesnagypapa", Graham Bond zenekarában (Blues Corporation) feltűnt 1962-ben egy fiatal gitáros. John McLaughlin pályafutása indult el akkor. Később átváltott a jazzre, fiatal angol zenészekkel a kornak megfelelő, Coltrane-hatású és ihletésű darabokkal színesítették a palettát. Aztán a sors összehozta Tony Williams-szel, Miles Davis virtuóz dobosával és a Lifetime nevű zenekarban Larry Young orgonistával trióban a Davis féle fúziós jazzrock vonalát követte. Innen már csak egy ugrás volt a Miles-szal való közös munka. A Bitches Brew korszak lemezeinek sztenderd gitárosa volt.
Időközben elvetődött – az akkori szemléletnek megfelelően – Indiába, és a többi ilyen-olyan-amolyan zenészhez hasonlóan Sri Chinmoy-nál találta magát. A tanítás hatott. 1970-ben megjelent, My Goals Beyond albumának második oldalán két hosszabb szám található Peace One és Peace Two címmel. Ezeken szólal meg először az indiai zene és a jazz fúziója. Zakir Hussein, pakisztáni tabla játékossal való, további zenei pályafutásán átívelő kapcsolata innen is datálható.
Miles Davis hatására alakította meg saját zenekarát, amit a Chinmoy-tól kapott név után Mahavishnu (félisten) Orchestra-nak nevezett el. A tisztán jazzrock alapú zene azonban nem elégíthette ki. Az 1970-es lemez zenészeivel, [Zakir Hussein (tabla), L. Shankar (hegedű), R. Raghavan (mridangam) és T. H. "Vikku" Vinayakram (ghatam)] megalakította a Shakti nevű zenekart, 1977-ben. A név jelentése elég sokrétű. Ha valakit érdekel, a Kritályakadémián és a Tantralapon találhat kielégítő ismertetőt.
Az első két stúdió lemez elképesztette a szakértőket. Koncertfelvételeket követeltek, mert nem hitték, hogy ilyen fokú virtuozitás lehetséges stúdiótrükkök nélkül. Az első klip ezzel a felállással készült, a bejegyzés címe a szám, La Danse du Bonheur fordítása.

A '80-as évek McLaughlin életében is változást hoztak, mivel a zenében is változás, illetve inkább az útkeresés időszaka állandósult. Megismerkedett Katia Labeque francia zongoraművésznővel, aki a francia impresszionisták és a XX. századi modern zene egyik leghíresebb interpretátora, nővérével, Marielle-l együtt. Az ismeretségből nemcsak zenei, hanem valós házasság is született. Ebben az időszakban számtalan duett és egyéb, keresztbe történő közreműködésű lemezük született. Most azonban az indiai zene-jazz fúziónál kívánok maradni. Egy nagyon ritka TV felvételt találtam, 1984-ből. Nemcsak zeneileg érdekes, hanem a zenekari összetételben is. John mellett Katia Labeque zongorázik, Marielle Labeque tampurán, Zakir Hussein tablán, Hari Prasad Chaurasia pedig az egyik legvarázslatosabb keleti hangszeren, a bansurin (bambuszfuvola) játszik.

A '90-es években McLaughlin különböző formációkban visszatért a jazz számos irányzatához. Az ezredforduló környékén aztán felelevenítették a Shaktit, immár Remember Shaktiként. Az e néven megjelent három koncert CD teljesen más hangulatokat áraszt. Az éppen aktuálisan változó szóló hangszer határozza meg ezeket. A Remember Shaktin a bansurié a főszerep, a The Believeren az indiai mandoliné, míg a Saturday Night in Bombay-en a santuré (a mi cimbalmunkéhoz hasonló hangszer) és az éneké. Az utóbbi lemeznek DVD-anyaga is beszerezhető. Varázslatos számomra mindig megnézni. Szerencsém volt ebben a felállásban élőben is megcsodálnom őket a Millenáris Parkban. Ezt a koncertet elevenítem fel magamban, ha előveszem a lemezt. Ez a felvétel pedig csak tovább mélyíti ezeket az emlékeket... Közreműködnek: Zakir Hussein (tabla), V. Selvaganesh (mridangam), U. Shrinivas (mandolin), Shankar Mahadevan (ének)

John McLaughlin azon zenészek egyike, és azért a kedvenceim közé is tartozik, mert munkássága azt bizonyítja, hogy a zenében nincsenek határok és korlátok, sem zeneileg, sem ideológiailag...

Kapcsolódó zene

Zenei átalakulás 4. Tobacco Road - Nashville Teens/Animals/Jefferson Airplane

2010-05-28T13:05:00.007+02:00

A Tobacco Road miatt kölökkoromban a Nashville Teens nagy kedvencem volt. A számot Caldwille Erskin azonos című regénye ihlette, de gőzöm sincs, hogy kinek az eredeti szerzeménye. (Ha valaki tudja, hálás lennék a felvilágosításért.) Nálunk Dohány földek címmel futott mindig, de a regényben egy szó sincs dohány földekről, így maradtam én is a címben a fordítás nélküli változatnál. A Nashville Teens a korai beatkorszak egyik sztárzenekara volt, az ő interpretálásukban a szám azonban már mutatja a beathangzás átalakulását a rock felé. Ezen az 1964-es felvételen (részlet a Slágerrevű magyar címmel nálunk is vetített filmből) ez egyértelmű.

Alig egy évvel később vették fel az Eric Burdon által fémjelzett Animals-szal ugyanezt az örökzöldet, amely az egyik olyan angol zenekar volt a kevés közül, amelyik erőteljesen elkötelezte magát a blues iránt. Több klasszikust is a repertoárjukon tartottak ezekből, de saját számaikra is inkább a blues-os hangzás volt a jellemző. Nem is tudtam erről a felvételről, így számomra is igen érdekes volt a felfedezése. Jó hallani a fiatal Eric impresszív hangját egy korabeli koncerten.

1966-os, első lemezén a san fransisco-i pszihedelikus zenekar, a Jefferson Airplane is a műsorára tűzte a számot. Azért szakítottam most a szokással és három változatot mutatok be, mert annyira tetszenek az alternatívák és annyira másképp is szólaltatják meg az alaptémát. A Jeff számában ott van már az elkövetkezendő idők nagy dalainak feelingje. Felüdítő hallgatni...

És ha valaki még nem unja a dalt, idelinkelem a számomra legkedvesebb változatot a Spooky Tooth-tól. Az angol progresszív rockzenekar 1968-as albumának egyik legfeszesebb száma ez.

Tegnap és ma - Yesterday and Today - YES

2010-05-25T16:36:00.004+02:00

A Cream feloszlása 1969-ben egy összeomlás volt a számomra. Honnan is tudhattam volna, még akkor, hogy a búcsúkoncertjükön előzenekarként debütáló csapat az első számúként vonul be később az életembe. A Yes egész munkássága alatt igent mondott az élet szeretetére, olyan bölcsességgel és zenei ötletességgel, ami csak később lehetett a számomra igazán érthető, főleg a Tales from Topographic Oceans megismerése által, 1975-ben. Egy zenekar, amely a legősibb és a legújabb vallások életfilozófiáját egyesítette a harmóniával és a rock, általuk igen sokrétűen hangszerelt feszességével. Lehet nem szeretni Jon Anderson nőies hangját. Ezt kapta ebben az életében, és ahelyett, hogy ettől frusztrálódott volna, megalkotta azt a zenét, amit nem lehet az Ő hangja nélkül ma már elképzelni.
Van a YouTube-on egy felhasználó, aki elképesztő Yes rajongó. Klipek tömegét tölti fel, és Roger Dean (a Yes albumok grafikusművésze) képi világára építve remek képsorokat szerkeszt hozzájuk. Nemrégiben töltötte fel az első Yes album egyik megkapó, lírai számát, ami a későbbi ABWH lemez Meetingjének is lehetne akár az előfutára.

Tegnap és ma, amiről mesélni, énekelni érdemes, mert már lehet, hiszen ismert, a holnapról meg elég néha csak álmodozni...

Elgar - Cello concerto – Jacquelin DuPré

2010-05-22T06:59:00.008+02:00

Valamiért úgy gondolom, hogy a cselló igazából nőknek megálmodott hangszer (mint a hárfa is). Távol álljon tőlem, hogy keveselljem a férfi csellósok munkásságát, de a nők kezétől valahogy melegebben, érzékibben szólal meg. Ebben biztos az is benne van, hogy gyengém a női alt hang, de sokkal inkább az, hogy véletlenül belefutottam egy TV műsorban, amiben Jacquelin DuPréről, egy addig számomra ismeretlen csellóművészről vetítettek egy életrajzi filmet.
A tragikusan fiatalon elhunyt művésznő megnyilatkozásai mellett szuggesztív játéka, teljes átélése és a zene iránti alázata volt a legmegdöbbentőbb élményem. És az, hogy addig olyan szépen csellót megszólalni nem hallottam. Mély, értetlenséggel vegyes fájdalom vett rajtam erőt, amikor megtudtam, hogy alig tíz éves, fényes pályafutás után a sclerosis multiplex előbb az ujjait támadta meg, majd 14 év alatt felemésztette az egész embert. Milyen érzés lehetett ünnepelt előadóművészként még ennyi évet megélni a pódium és a zene megszólaltatása nélkül.? (Mintha Ansel Adams megvakult volna és még úgy lett volna az életéből hátra ennyi idő...) A tanításban keresett menedéket.
A számtalan remek felvétel és a hátrahagyott játékstílus mellett DuPré legnagyobb érdeme Elgar különös hangvételű, mélyen megindító hattyúdalának, csellóversenyének a felélesztése. A korában népszerű zeneszerző 1919-ben bemutatott műve a csellóirodalom kiemelkedő darabja. A mű később mégis kikerült a repertoárokból, újbóli pódiumra kerülésében Jacquelinnak elvitathatatlanok az érdemei.
Én ezen a felvételen keresztül ismertem meg a művet is és Jacquelin játékát. A Londoni Szimfónikusokat Jacquelin férje, Daniel Barenboim vezényli.
Nem tudok ennél méltóbb ünnepi zenét ebben a pillanatban megosztani. Talán a hosszú hétvégén lesz időtök végig hallgatni.

A mű általa először bemutatott előadása után egy zeneértő, valószínűleg igen gazdag ismeretlen a világ négy Stradivari csellójából a leghíresebbet, a Davidovról (híres orosz csellista, a hangszert a cár rendelte a művész részére) elnevezettet ajándékozta Jacquelin DuPrének. Kilétét máig homály fedi. Halála előtt a csellót Yo-Yo Ma-nak adományozta, aki a hangszert DuPré Stradivariusnak nevezi azóta is a nagy előd iránti tiszteletből.
Ezt én is csak most tudtam meg, mert a bejegyzés előtt kicsit utána kellett nézzek egy-két dolognak. Amikor ehhez a részhez értem, összeszorult szívem és megeredtek a könnyeim

Zenei átalakulás 3. – Four sticks (Led Zeppelin/Page&Plant)

2010-05-19T17:31:00.010+02:00

A Zeppelin a Dased and Confuseddel robbant be az életembe. Szó szerint Elkábított és Összezavart. Az első lemezt rongyosra hallgattam. A másodikról már válogattam, arról sok mindent nyűttek el feleslegesen. A harmadiknál már fanyalogtam, aztán mára az lett a kedvenc Zep albumom. A negyedikhez is érdekesen álltam. A Stairway bármennyire is kimagasló szám, sikerült agyon játszani. A Rock & Roll volt talán az egyetlen, ami olyan örökérvényűen hangzott, mint az első lemez nótái. Ezen az albumon vannak azonban olyan darabok (miként a harmadikon is), amikben viszont jóval több volt, mint egy rockszám. Csak erre 1994-ig kellett várni, hogy megtudjuk. A bejegyzés alapja a Four Sticks, ami alapjaiban egy egyszerű, ízig-vérig Zeppes hangvételű lüktetés.

Ha valakinek elsősorban joga van átírni egy művet, az maga a szerző. A zenében erre két igazán nagy egyéniség a példa, Gustav Mahler és különösen Frank Zappa. Utóbbinak egy sor szerzeménye elérhető a maga által átdolgozott verzióiban, és itt most nem a koncert felvételekre gondolok.
A Zeppelin a '80-as évek elején szétszéledt. Próbálkoztak az újbóli összeverődéssel, több-kevesebb sikerrel, de ez már nem a '70-es évek bandája volt. Bonzo halála aztán végső pecsét lett az ügyre. Szóló lemezek, különféle jam-ek és vendégszereplések jellemezték a tagokat. Igazán Jimmy Page és Robert Plant próbálták valahogy fenntartani a Zeppelin legendáját.
Az MTV a '90-es évek elején kezdett bele Unplugged sorozatába. Ide csalogatták be a fenti két jó embert, de az Ő koncertjüket igazán nem lehetett a Bedugatlan kategóriába sorolni, a találó Unledded (Olmozatlan) címmel foglalták össze a műsort, majd később a hanganyagból készült CD-t és még később a DVD-t is.
A műsort látva ugyanúgy omlottam össze a kábulattól, mint az első Zep élmény alkalmából. De már egész másért. A zenei anyag elképesztően jó és friss, ám a hangszerelések és az egész kidolgozás valami elképesztően egyedire és zseniálisra sikerült. A Four Sticks az a darab, ami elég rövid ugyan, de mégis remekül jellemzi az egész koncert hangulatát és koncepcióját.

Nem igazán vagyok oda a tradicionális zenéért. Szeretem, amikor a mai kor eszközeivel újra gondolják a régi zenei sémákat és ebből egy új keletkezik. Gondoljátok el, mit művelne ma Mozart , ha szintetizátor elé ülhetne? Azt azonban mindennél jobban szeretem, amikor a zene hidat képez a különféle kultúrák között. Ebben Ravi Shankar, majd később John McLaughlin járt az élen. Előbbi előszeretettel szitározott együtt akár klasszikus, akár rock zenészekkel. Utóbbi pedig Shakti zenekarával kiemelkedő módon ötvözte a jazzt az indiai zenével, Paco-val együtt meg a spanyol folklórt elegyítették zseniális módon. De idevehetjük Natascha Atlas-t, vagy Rabih-Abou Khalilt is, többek között.
Ennek a koncertnek ez a legnagyobb értéke, főleg az öböl háború után pár évvel. Egy kifejezetten vérbő rock combó az arab Egyptian Ensemble és a nagyon is nyugati zenei hagyományokat tápláló London Metropolitan Orchestra élén azt mutatja meg, hogy a kultúrákban nincs ellentét, és főleg azt, hogy a zene az egyik legfontosabb közös nyelv.
Barátaim, ezekben a számokban már ez akkor benne volt, ennek a lehetősége! Göbölyös N. László azt írta pár nappal az egyik nagy példányszámú napilap kritikai rovatában, hogy ez után a koncert után az MTV minden bűne bocsánatot nyert.
Aki ismeri a teljes anyagot, az tudja miért. Aki meg nem, annak idelinkelek még pár klippet erről a koncertről, és ha megtetszik neki, uzsgyi megvenni, amíg lehet kapni, mert igazán Hi-Fin nagy élmény.

The Battle of Evermore
Since I've been Lovin' You
Friends
Kashmir

Szabó Gábor

2010-05-18T14:12:00.012+02:00

Csak így, egyszerűen, mert egy zseni volt, aki tudhatta magáról, mert idejében itthagyta az országot, mielőtt a Syrius, vagy több számos más zseni sorsára jutott volna.

'56 megrázta az országot és néhány lehulló gyümölcse nem vált a fazargatók martalékává, hanem messzebb gurult. Így Szabó Gábor is, aki az '50-es évek virágzó jazz életének már fontos alakja volt idehaza. A szél messzire, Californiába fújta, ott meg a tehetsége magasba repítette. Iskolát teremtett, a mai napig hivatkoznak rá a jazz nagy gitáros és egyéb alakjai.
Én a Santana által ismertem meg. A második album, az Abraxas elhíresült száma, a Black Magic Woman/Gypsy hallatán. A darab első része a remek Peter Green (Bluesbakers, Fleetwood Mac), a második pedig Szabó Gábor által eredetileg szerzett darab. Szó se róla, remek átiratok, azonnal a klasszisok sorába is emelte Santanát. Az akkori fordítók még nemigen voltak saját helyzetük magaslatán, a lemez kommentet úgy értelmezték, hogy a számot SzG hangszerelte, ami nem így volt, ennyi jár Carlos-nak is. Ez csupán azért érdekes, mert annak ellenére, hogy SzG egész pályafutása alatt ragaszkodott az akusztikus, feedback technika nélküli megszólaláshoz, még a rock gitárosok körében is nagy elismerésnek örvendett. A jazz seregnyi nagy nevével dolgozhatott együtt.
1974 után volt lehetősége haza látogatni. Egyre többet volt itthon. 1976-ban MTV felvétel is készült vele, egy hazai zenészekből (Kőszegi Imre, Dandó Péter, Másik János, Babos Gyula) álló zenekarral. Utolsó lemezét, a Femme Fatale-t nem Amerikában adta ki, hanem idehaza, saját költségén (gondolom, csak ezért jelenhetett meg), mivel összeütközésbe került a szcientológiai egyházzal. 1982-ben, itthon halt meg. A Farkasréti úti temetőben nyugszik a teste, lelke pedig talán John Mayerben reinkarnálódott.
Sajnos kevés film maradt fenn vele, ami jónak tűnt a YouTube-on, azt rövidnek, és nem elég kimerítőnek találtam, így beillesztettem egy albumkép alá kevert felvételt az egyik (számomra) legjobb albumából, ami ugyan a 13 talányos címet viseli, de azért kihallható belőle a honvágyról regélő alapmotívum.

Lucy in the Sky with Diamond - Beatles

2010-05-16T10:54:00.007+02:00

A Yellow Submarine-től teljesen paff lettem, mikor először láthattam a mozikban. Nem elsősorban a zenétől, akkorra már komoly dózisú progresszivitás ért a zenei oldalak felől, hanem a látvány és ötlet világtól. Lennon csavaros agya nagyszerű szimbiózisba került Heinz Edelmann grafikai világával.
A teljes film féltett darabja DVD-gyűjteményemnek, és csak azt mondhatom, a mai napig frissen hat, élvezhető, belefeledkezhető minden tekintetben. Amikor a Lucy indul, ugyanolyan lelki gyönyör kezd el bennem felülkerekedni, mint egy Yes, vagy egy Mahler csúcspont kibontakozása előtt.

Manapság kezdem újra felfedezni a Beatlest. Amikor beleszaladtam a Cream N. S. U.-jába (úgy '67 tájékán), egy csapásra megfeledkeztem róluk. Nemrég begyűjtöttem az összes lemezüket és átcsemegéztem az életművet, szóval nem semmi hagyaték maradt utánuk, amiből még sokáig lehet táplálkozni. Valószínűleg szentelek nekik (is) egy külön oldalt, ez a bejegyzés azonban abból az élményből született, amit tegnap este kaptam az Across the Universe megnézése kapcsán.
Szívet melengető volt látni, ahogy a mai kor fiataljai mekkora szeretettel és tisztelettel adóznak egy lassan 50 éves korszak előtt. Az áthangszerelt számok semmit sem veszítenek lendületükből, hangulatukból.
A cselekményszövés a Beatles dalok szövegéhez igazítva zseniális, a történet meg elgondolkodtató, mégha elsőre nem is tűnik annak. Melegen ajánlom mindenkinek, aki szereti a Beatlest, szereti az ifjúságot és szereti a nemesen érzelmes filmeket...

G-Foltgószél (G-spot Tornado - Frank Zappa)

2010-05-14T16:08:00.004+02:00

Zappa életművének zárófejezete a Yellow Shark album, melynek zenei anyagát a mai kor egyik legjobb kortárs kamarazenekarával, az Ensemble Modernnel rögzítették, élő felvételen, a frankfurti Alt Operben. A műsor túlnyomó részt korábbi Zappa szerzeményeket tartalmaz, a szerző által áthangszerelve. Ebből szemeztem ki a koncert és az album záró darabját.

A címhez igazodó tánc önmagáért beszél, de jó látni a Mestert a zenekart dirigálva. Valami olyasmit mondott önéletrajzi könyvében, hogy nincs a számára nagyobb élmény, mint a saját szerzeményét a pulpitusról meghallgatni. A YouTube-on a bejegyzés alatt egy vélemény: A legjobb modern komponista, mindörökké. Hiányzol, Mr. Zappa!
Ennek a felvételnek vége van a szám befejezésekor, egy másik feltöltés a Youtube-on teljes, csak csapnivaló a képminősége, viszont érdemes megnézni a végét az ünneplés miatt.
A szám egyébként az 1986-os Jazz from Hell albumon jelent meg, synclavierből lejátszva. Az albumért Zappa Grammy díjat kapott. Ez azért érdekes, mert az albumon egy szám, a St. Etienne kivételével mindegyik számítógéppel lett komponálva és összeállítva. Az eredeti felvétel hallható az alábbi videón.

Pongi Barátomnak ajánlom a feltöltést, akivel hosszú idő után tegnap egy kellemes estét töltöttünk együtt, és akinél nem igazán ismerek nagyobb Zappa rajongót.

Végy egy kavicsot – Take A Pebble, Emerson Lake & Palmer

2010-05-11T09:20:00.010+02:00

A Nice-szal kapcsolatos bejegyzésem kapcsán meg kell követnem az ELP-t. A szupertrió értékállósága a rockzene tekintetében megkérdőjelezhetetlen. Keith Emerson lényegében átörökítette a Nice-ból hozott, komoly- és jazz zenei indíttatását. Csupán extravaganciája került erősebben az előtérbe, ami az új technikai lehetőségek kísérletezésében öltött alakot. Greg Lake hangszeres tudása és különleges színezésű hangja, zenei egyénisége nagyszerűen egyensúlyozta Emerson energikusságát. Carl Palmer meg a legjobb rockdobosok egyike.
A kiválasztott darab első lemezük – ha nem az egész ELP munkásságát is tekintve – az egyik legjelentősebb szerzeményük. A stúdió változat zenei váltásai a Nice fénykorát idézik, kiegészítve Lake finom lírájával és megkapó akusztikus gitárjátékával. Palmer színes dobolása pedig nagyon feszültté teszik a darab egyes, főképp az improvizatív részeket. Egy eddig számomra ismeretlen 1971-es, belgiumi koncert felvételt találtam, ami nagyon jól jellemzi a trió színpadi ötletességét.

A felvételen elég alaposan eltérnek a stúdió változattól. Nem kap akkora teret Lake szóló része, ami egy remek flamenco jellegű improvizációban csúcsosodik ki, viszont egy érdekes ének betéttel egészül ki. Emerson Fender szólója remek ellenpont a koncert zongorás futamok mellett. Az improvizációt a saját és egyéb darabokból beemelt motívumok teszik érdekessé. Palmer brillírozik. Az egész felvétel örömhangulata a legnagyobb érték. Feledteti a gyengébb kép- és hangminőséget.

Ezt a bejegyzést az ELP rajongók mellett külön ajánlom Sháminak. Ez ma az Ő napja. Remélem, tetszeni fog neki egyik kedvenc számának számára is új köntöse.

Végy egy kavicsot, és kacsáztasd meg az élet sima vízfelületén...

----------------------------------------------------------

Kapcsolódó zene:

Összehasonlítás miatt szeretném, ha itt az eredeti stúdió felvételt lehetne meghallgatni, de a Blogger a Digital Millennium Copyright Act felszólítása miatt nem engedélyezi a kérdéses szám beágyazását a bejegyzésbe. Sajnálom...

Zenei átalakulás 2. - Manic Depression - Jimi Hendrix/Syrius

2010-05-05T15:16:00.008+02:00

Ha meg kéne neveznem a rock fénykorának öt legjobb gitárosát, Jimit nem említeném meg közöttük. Az általam gondoltak (Eric Clapton, Jimmy Page, Alvin Lee, Rory Gallagher, Stewe Howe) fölé helyezném egy fénylő trónusra. Mert sokkal több volt, mint egy rock gitáros. Erről szeretnék később részletesen írni, most vegyük alapul a feldolgozásra váró számot, az Experience első lemezéről a Mániákus depressziót, minden különösebb kommentár nélkül, mert úgy érzem, felesleges.

A "nagy" Syrius a szememben olyan földöntúli csoda volt, mint Hendrix az egyetemes rockzenének. Mielőtt kimentek volna Ausztráliába, már hallottam a híreket egy fenemód jó bandáról, akik egész más zenét löknek, mint amihez akkoriban, 1969-ben idehaza általában szoktunk. A kis klubokba viszont lehetetlen volt bejutni, meg akkor inkább Sakk-Mattra jártam az Ifiparkba. Amikor hazajöttek már dolgoztam és a munkahelyemen volt egy ügyes közönségszervezőnk. Az szólt, hogy: "Te elég nagy zenebuzi vagy, nem érdekel a Syrius? Van egy jegyem?

Ez volt az első koncertjük az Egyetemi Színpadon. Aztán jött a többi, én meg mentem utánuk, ahová lehetett. Tőlük ismerem a Flock-ot, a King Crimson-t, többek között. A jameken hallottam először Kőszegi Imrét, Szakcsi Lakatos Bélát. De igazán nem ez volt a lényeg. Itt éltem meg igazán testközelben az improvizálás közös feszültségét. Az volt a jó ezekben a koncertekben, hogy együtt rezeghettem a színpadon lévőkkel, úgy, mint ha nem is lett volna közöttünk a színpadot és a nézőteret elválasztó sáv. Ilyen közös élményt a BS-ben sem lehetett megélni. Akkor kezdtem el megérteni, milyen lehet a klubzenélés, és akkor kezdtem el sajnálni, hogy ez a Syriusszal kimaradt az életemből.

A felvétel Ausztráliában készült. Ez a Hendrix darab szinte állandó koncertszámuk volt, nagyon szerettem. Igazi bravúr egy szólógitárra alapozott zenét ebben a felállásban előadni, de ez volt rájuk a jellemző. Soha nem hiányzott náluk a gitár, pedig Clapton és Jimi mániás voltam. Ők azonban elvittek egy más világba. Amire hozzáfértem Miles Davis fúziós lemezeihez, vagy a Mahavishnu Orchestra-hoz és a Return To Foreverhez már egyáltalán nem lepett meg a hangzás. Ez a kivételes tehetségű öt zenész már hozzásimított.

Ajánlom e két klipet annak a kornak a megélőinek, ezeknek a zenéknek a szeretőinek. Ajánlom az érdeklődő és nyitott új generációknak. Ajánlom mind azoknak, akik nem válhattak azzá, amire méltók voltak, csak mert ide születtek, abba a korba... (Ajánlott irodalom: Zoltán János - Nemes Nagy András - Budai Ervin – Széttört álmok)

És ajánlom Sháminak, az együtt megélt Syrius (és egyéb) koncertek emlékére...

Egy álomba kapaszkodva (Hang On To A Dream – Nice)

2010-05-03T17:45:00.007+02:00

Keith Emerson kétségkívül a rock egyik meghatározó egyénisége. Az egyik, ha nem a legjobb billentyűsnek is lehet nevezni. Az ELP rajongók lehet, hogy megköveznek, de hozzám a Nice-ban végzett munkássága közelebb áll. Még nem tette be a lábát a Moog csodagépe olyan szinten a rockzenébe, hogy aztán alaposan át is formálja Emerson későbbi zenei mentalitását az elkövetkezendőkre. Vitathatatlan, hogy az ő keze alatt a szintetizátor varázslatosan, sokszor öncélúság nélkül szólalt meg. Az ELP-ben azonban, különösen a Brain Salad & Surgery-től kezdve azonban erősen ráült az egész zenekarra egy technokrata hangzás.

A Nice-ban azonban még sokszor főszereplő a koncertzongora és a Hammond orgona, és sokkal erőteljesebb a klasszikus és a jazzes elemek ötvözése. A Nice darabokban sokkal inkább érezni Emerson konzervatóriumi előéletét. Jómagam az ő hatására fedeztem fel a West Side Story-t, vagy Bach és Sibelius zsenialitását. Az illusztrációnak választott szám sokszínűsége, a lírai, klasszikus elemekből szőtt alaptémát felváltó, tisztán akusztikus jazztrió feszült improvizációja méltán jellemzi ennek a remek zenekarnak az egész munkásságát.

Sajnos a felvétel nem a legjobb minőségű. A jobb minőségű klipet a feltöltő MyBeatclub nem engedélyezi beágyazni. Ezen a linken azonban az is megtalálható.

Entre dos Aguas (Paco de Lucia)

2010-05-01T13:56:00.007+02:00

Duende felé kell adósságomat "rendeznem. Persze nem esik nehezemre :) Gondolkodtam, mit is keressek neki elő. Santana-t majd később, már el van téve egy remek felvétel Claptonnal. A többi akit felsorolt, nekem sajnos nem igazán jön be. (Talán nem orrol meg rám, biztos más generáció vagyunk, de szerencsére azért vannak ízlésbeli átfedések is.) Kivévé Paco-t, meg a flamenco-t. Ez a felvétel meg egyenesen egy kivételes gyöngyszem.

Ez a zenekara az 1980-as években kísérte. Velük volt itt a BS-ben is. Életem legjobb koncertje volt. Az első részben teljesen egyedül volt kint a hatalmas színpadon. Olyan órát adott le, amitől elállt a lélegzete mindenkinek. Nemcsak zeneileg volt egyedülálló, hanem az, ahogy képes volt csupán önmagával, a gitárjátékával elvarázsolni egy kb. húszezres közönséget. A második részben meg leszakadt a BS! Bejött vele ez a csapat, plusz egy rakás flamenco énekes, táncosokkal együtt. Olyan mediterrán forróságot teremtettek, hogy a mai napig feledhetetlen a számomra. Paco de Luciát a legnagyobb gitáros egyéniségnek tartom, olyanokkal együtt, mint John McLaughlin, Szabó Gábor és John Williams.
Ezzel a csapatal egy csomó lemezt adott ki. Szerencsére mind ott lapul a gyűjteményemben. A post címét adó dal a latin-amerikai behatású szerzeményei közé tartozik. Könnyed, légies és elbűvölő. Az előadás és a felvétel meg fenomenális. A YouTube-on ezzel kommentáltam:
Paco... egy zseni, ez a bandája meg az egyik legjobbja volt.

(Ha valaki tudja a cím fordítását, nagyon megköszönném neki. Nekem nem sikerült internetes forrásokból hozzájutnom.)

A Tánc Világnapjára – Maurice Bejart: Tavaszi áldozat (Igor Stravinsky)

2010-04-29T13:07:00.010+02:00

Nem is találhatnék méltóbb összeállítást a mai nap tiszteletére, mint Maurice Bejart zseniális, 1959-es Tavaszi áldozat koreográfiájának ezt az időtlenül utánozhatatlan 1970-es felvételét. A négy részletben végig nézhető teljes anyag önmagáért beszél, nem nagyon akarom a saját véleményemet hozzáfűzni, csak a darabról néhány szót szólni.

Igor Stravinsky művét 1913-ban mutatták be a Párizsi Operaházban a Balett közreműködésével. A bemutató óriási botrány közepette zajlott, az előadást nem is tudták befejezni. A hívők és az ellenzők a nézőtéren összeverekedtek.
A téma egy szibériai pogány rítust dolgoz fel. Északon a klíma miatt nagyon rövid a vegetációs idő, így a tavasz pontos érkezése nagyon fontos volt az ott élő törzsek számára a földművelés szempontjából. Ha a tavasz késett, egy szüzet áldoztak fel az Istenek segítségének az elnyeréséért.

Minden táncosnak, tánc- és zeneszeretőnek!

Lotus Feet (John McLaughlin - Paco de Lucia

2010-04-28T12:42:00.007+02:00

A Lotus Feet John Mclaughlin egyik legmegkapóbb szerzeménye. Legismertebb verziója az első stúdióalbumos megjelenése volt az Inner Worldön, bár az intrója elhangzik a Shakti egy korábban jegyzett koncertlemezén. Ezenkívül számos különféle változatban hallható tőle az azóta megjelent albumain. Teljesen véletlenül találtam meg egyszer a YouTube-on ezt a változatot (most persze órákat kerestem), aminek végtelenül megörültem...

Eleve azért, mert McLaughlin mellett a másik szeretett és nagyra tartott gitáros a számomra Paco. Biztos ugyanazért, mint John. Egyikük sem szűkül bele a saját főműfajuk keretei közé. Johnnak talán egyszerűbb ez a nyitás, hiszen egy szabadabb műfaj felől érkezik. Ezért talán nála nagyobb a szórás. Ezalatt nemcsak a jazzen belüli végtelen stílusskáláját értem, hanem remek szerepléseit a rock, az indiai és a klasszikus zene területein is.
Paco a flamencon belül az összes lehetséges (és ez bizony nagyon sok) irányzatban otthon érzi magát. Ugyanakkor az egyik legizgalmasabb lemezén, a Hispanoamerica-n egy egész más, a latin-amerikai, könnyedebb zenei világba visz el minket. Fellépései különböző híres jazz gitárosokkal nagyon ismertek, és méltán népszerűek. Klasszikus zenei kirándulásai pedig szinte unikumként hatnak. De Falla feldolgozásaiból álló önálló albuma az egyik legjobb, Joaquin Rodrigo Aranjuez concerto-ja az Ő gitárjátékával pedig egészen különleges élmény.

Ennek a felvételnek a zenei élményen és a különlegességén felül még az érdekessége, hogy McLaughlin flamenco technikával, vagyis az ujjaival penget. Elég sok felvételét ismerem, még nem láttam, azon 4 koncerten sem, amin szerencsém volt ott lenni. Nem csak én nem hittem a szememnek. A YouTube oldalon az egyik véleményező sem: "holy F*uck! one of the only tms i've seen Mclaughlin playing with his fingers!!" Mindenki értelmezze úgy, ahogy akarja (a tms-t én sem tudom, talán a themselves rövidítése?), a lényege az én megelőző mondatomban is ott van.

A klipet Sháminak küldöm szerettel, nemcsak azért mert nagyon szereti, hanem a mai nap miatt is...
(Nem véletlen a lejátszó színe sem :)

Zenei átalakulás 1. For Your Love (Yardbirds/Humble Pie)

2010-04-27T17:27:00.008+02:00

Időnként szeretnék olyan zenei párokat összehozni egy posztban, amiben egy korszakosan klasszikus darabot egy későbbi feldolgozással együtt szeretnék bemutatni. Olyan párosításokat keresek, amik nem a róka újabb bőrének a lehúzása miatt születtek, hanem a nagy elődök tiszteletéből.

A For Your Love a Yardbirds egyik legnagyobb slágere volt.

A Yardbirds mindenképpen jelentős zenekarnak mondható. A Stones és az Animals mellett ők voltak azok, akik nagyon korán, már 1963-ban a rythm&blues mellett kötelezték el magukat. Olyan gitárosok indultak innen, mint EC, Jeff Beck és Jimmy Page. Ugyanakkor lebegtek a populárisabb zene határai között is. Clapton azért is húzott el hamar innen Mayallhoz. Ezen a TV felvételen már Jeff Beck van a helyén. Mindenesetre a végleges feloszlás után azért kinőtt innen egy-két új zenekar még. Elég csak a Renaissance-t említenem. Amit az előbb említett gitárosok által alapított későbbi bandák és az Annie Haslammal fémjelzett, ún. klasszikrockot játszó zenekar jelentett, a között a két véglet között kereste az utat a Yardbirds.

1969-ben alakult meg a Humble Pie (mint ma megtudtam "Szerény Lepény", Komjáthy Gyuri még "Őzhús pástétom"-nak fordította őket :) nevű szupergroup. Az akkor már jó nevű Herdből, Small Faces-ből és a Spooky Tooth-ból jöttek a tagok, és nagyon hamar a sikeresek közé zenélték magukat. Nagyon szeretem őket, meg is fognak érdemelni egy külön posztot, de most maradjunk a For Your Love-nál. A '90-es évek elején beszereztem egy műholdvevő rendszert, ha már lehetett. Ott futottam bele a német közösségi adókon a '60-as, '70-es évek fordulóján forgatott Beatclub TV műsorok ismétlésébe. Ott hallottam először ezt a számot a Humble Pie-tól. Egyszerűen lenyűgözött! Unplugged 1970-ből. Annyira átlényegítették a számot, hogy nem is ismertem fel, csak később, hogy ez mi is. 5 év van a két verzió között, és a zenei tartalom nagyon jellemzi, hogy hová fejlődött a korai beatzene. Steve Mariott (az egyik kedvenc rockhangom) tele van szenvedéllyel, Peter Frampton gitárja varázslatos, Gerg Ridley nagyon érzékien pakol alájuk az akusztikus basszal, Jerry Shirley pedig pont azt üti a darab alá, amit kell, ennél jobban, akkor, ott senki nem tudta volna.
Nagy kincs ez a felvétel...

Hallottad? (John Mayall - Eric Clapton)

2010-04-26T09:23:00.000+02:00

Mizó majd közli talán, hogy mivel lepjem meg, Duendéről nem tudom, milyen zenét szeret, talán ő is vall. Libuc viszont kért, az avatarja is visszakerült, beteg is... Nosza, itt egy Mayall!

A felvétel az Öreg 70. születésnapi koncertjén készült 2003-ban. A DVD nekem is megvan, terveztem is, hogy youtubeosítom ezt a számot. Sajnos az ott lévő anyag meg van vágva. Egy nagyon finom Hammond szólót kihagytak belőle, meg egy kicsit feledhető pozan imprót is. Korlátozva van a feltöltött anyagok időtartama, biztos azért és még így is le van keverve a darab vége. Azért talán ad valamit vissza a koncert hangulatából és libuc bajaira is gyógyír lehet. A Clapton előtt szólózó testesebb gitáros Mayall régi tanítványa. Amikor itt koncertezett először a Kisstadionban (85-85?), akkor mutatta be. Már akkor ígéretes volt, ezen a koncerten meg még további finomodásról bizonyít. Clapton... egyszerűen zseniális. Zotyó barátom nagy EC-fun. Amikor lepörgettem neki ezt a számot a pozanos rész alatt kicsit el kezdett unatkozni. Majd belépett Clapton, és leesett az álla. Csak ennyit mondott: Ez egy Isten. Kicsit sarkos ugyan, de első reakciónak elfogadható. Tény, hogy ilyen finom, érzelemdús szólót én sem nagyon hallottam tőle.
Az Öreg meg azt bizonyítja, hogy a zene kortalan, a blues meg örök :)

Mindannyian (Miles Davis)

2010-04-25T13:59:00.000+02:00

Első bejegyzésemmel önkéntelenül is a blog első követőjének (és Tartozékának) kedveztem. A másodikkal magamnak, még ha ez önzésnek is hat. Ezzel viszont Krisztiánnak szeretnék.

Persze magamnak is. Miles Davist a jazz legnagyobb géniuszának tartom. Folyamatos út kereső és megújuló volt. Korszakai a jazz és az egyetemes zene szempontjából is a legfényesebbeknek tekinthetők. Fiatal tehetségeket támogató és útnak indító tevékenysége pedig azt hiszem, példa értékű. (Példa nélkülit nem mondhatok John Mayall miatt, szerencsére.)

Amikor Syriusra kezdtem járni, akkor kezdett érdekelni a jazz. Működött akkor egy remek üzlet, a Csehszlovák Kultúra boltja. Mondták, hogy lehet kapni licenszben nyomott ami jazz lemezeket. Zömben persze cseh lemezek voltak a boltban. Néztem is, mint a moziban a Jazz Q Praha, meg a Jirzi Stivin, stb. nevekre, később azonban rájöttem ezeknek is az ízére. Volt egy Miles Davis album, a MILES SMILES.

Akkor már nem is volt a Nagy Quintett, nem is tudtam róla semmit. Már rég a fúziót nyomta, '71-ben. Ma persze az összes CD-jük megvan. Feltettem otthon, és nem estem seggre. Első hallásra a Circle, meg a Footprints kicsit megérintett, de nem nyűgözött le. Aztán lett saját lemezjátszóm, és kicsit másként szóltak rajta a bakelitek, mint a bolgár rádióba erőltetetten. Azon már klasszikus zenét is érdemes volt hallgatni. Ravelhez, majd később Bartókhoz is megtalált kulcs kinyitotta a gátakat a jazz előtt is. Nem csak jobban szólt a MD lemez, de kezdtem érezni is, hogy miről – hogy lehet benne gyönyörűséget találni. Ma csak igazán! A MILES SMILES SACD kiadása nagyon telítetten, részlet gazdagon szólal meg otthon. Az hogy rátaláltam Miles-ra, engem is sok névhez vezetett el a jazz világában. Neki köszönhetek egy rakás máig rajongott előadót és lemezt, de lesz még itt időm ezekről vallanom.

Most azonban a nagy quintett egy TV felvételét választottam, az első találkozás miatt. Talán vannak a gyűjtőhelyen jobbak is ennél, de Miles szólója ezen a felvételen varázslatos, megéri a gyengébb hang- és képminőség ellenére is végig nézni. Mindannyiunknak...

Századforduló (Yes)

2010-04-24T10:15:00.000+02:00

A GOING FOR THE ONE akkor jelent meg, amikor katona voltam. Már hallottam a híreket, hogy összeállt megint a banda és új lemez is készült. A RELAYER akár mennyire is jó volt, különösen a Gates of Delirium és a To Be Over tekintetében, Moraz kissé jazzes hozzáállása nem a YES profilja. Egy barátom jelezte, hogy már megvan neki a lemez. Alig vártam a szabit, hogy átrongyolhassak meghallgatni.
A mai napig azt mondom, hogy egy remek korszakot összefoglaló album ez, úgy ahogy van.
Akkor a címadó dalért és a Paralels-ért voltam oda. Aztán ahogy megvettem az újrakevert CD-t az itt illusztrált, nagyon mély érzésű szám és az Awaken vált az elsőszámúvá.

Hallgassátok szeretettel a Turn of the Century-t, és ha van kedvetek, olvassátok el az Awaken által inspirált bejegyzést.

A zenéről mindent (Frank Zappa)

2010-04-23T12:24:00.000+02:00

"Az információ nem tudás, a tudás nem bölcsesség,
a bölcsesség nem igazság, az igazság nem szépség,
a szépség nem szerelem, a szerelem nem zene.
A zene a legjobb."

Frank Zappa, Joe's Garage, 1979

Bár elsősorban fotósként ismerszem, újabban tollnokként és bloggerként is. A zene azonban az a műfaj, amiben mindig is éltem. Kitölti az életemet, a fejemben állandóan zene szól. Amióta a blogolásra adtam a fejem, és a Youtube-ra is elkeveredtem, foglalkoztat egy tisztán zenei blog elindítása. A bejegyzés címnek megfelelően: A ZENÉRŐL MINDENT.
A gerincet vélhetően a 60-70-es évek progresszív zenéje fogja kitölteni, de kalandozni szeretnék a jazz és a klasszikusok birodalmában is. Nem elemezni kívánok (nincs is hozzá képesítésem, ezért kérem a kottatudorokat, ne röhögjenek ki a fejléc "dallamáért"), csupán az érzéseimről, egy-egy darab szeretetéről szeretnék írni. Minden korosztályt szívesen látok az oldalakon. Akinek ismertek lesznek, amiket felrakok, azért, akiknek meg nem, hátha a megismerésen keresztül meg is szeretik őket.
Sokat gondolkodtam azon, mi legyen az első bejegyzés zenéje és témája. Igazán Yest szerettem volna, hiszen ők az elsők a számomra. Aztán csak Frank Zappára esett a választásom, hiszen a XX. század második felének (szerintem) legnagyobb zenei géniuszától idézett soroknál keresve sem találhattam volna jobb felvezetést. Így adott volt, hogy a Joe Garázsából emeljek ki egy zenei illusztrációt, FZ egyik legérzelmesebb gitárszólóját a Legjobb Banda élén, hűen a kijelentéshez:
"A zene a legjobb."