Bloodrock 3

2011. március 31., csütörtök

Comments: (3)

- - -
Mindjárt vége a márciusnak, és nagyon csöndben voltam. Hiába, ez a blog több időt igényel egy-egy bejegyzés számára, annak meg mostanában igencsak híján voltam. Ezért gyorsan elnézést is kérek azoktól a látogatóimtól, akik ezért – joggal – orroltak rám.

Ezzel a poszttal magamnak is, és Gyuri Barátomnak is tartozom, emellett azonban szíves figyelmébe ajánlom azoknak, akik szeretik a Nagy Idők amerikai rockzenéjét.
Úgy '72 vége táján már eléggé kiaknáztuk a korábban már említett lemezkölcsönző általunk keresett lehetőségeit, elkezdtünk felfedezgetni. Így emeltük ki egy ismeretlen zenekar harmadik lemezét. A nevük tetszett, vagy az album borítója, ki tudja már, de alaposan belenyúltunk. Szellemes, friss és lendületes zene bújt meg a barázdákban, amibe belefért a líra is. Nem vagyok amerikaimádó, de az egészben benne volt az a fajta szabad érzés, ami jellemző volt minden onnan jövő zenére.

A Bloodrock elődjei 1963 óta formálódtak különféle formációkban és nevek alatt. A houstoni (Texas) társulat ezen a néven 1970-ben debütált első albumával, és ugyanitt a nagyközönség előtt is. A Grand Funk Railroad előzenekaraként. Ez érdekes összeegyezés, most, hogy ismerem a teljes életművüket, elég sok hasonlóságot lehet felfedezni a két banda között. Ezt nem zenei megoldásokra, hanem a "töltésre" értem. A GFR-t a trió felállás sok mindenben kötötte, bár nagyon jól feszegették ezek korlátait, de a hangzás tekintetében azért csak beszélhetünk korlátokról. Nem véletlen, hogy Mark Farner (a GFR énekese és gitárosa) időnként billentyűs hangszerekhez és szájharmonikához is nyúlt. A hat tagból álló Bloodrock (két gitár, bassz, billentyű, dob, ének) értelemszerűen színesebben szólalt meg, ám tudjuk, hogy a színtelenség sok minden egyebet fel tud fedni. Még egy hasonlóságról szót kell ejtsek. A YouTube-on az egyik Bloodrock szám alatt áll egy komment: Érthetetlen, hogy a rádiók és a sajtó miért meszelték el őket és a GFR-t? Sajna, addigra már betette a lábát az üzleti szellem, és nem azt nyomták, ami népszerű volt, hanem, amit ők akartak annak. Elég sok jó társulás vált ennek a máig tartó ostobaságnak az áldozatává, szerencse, hogy a lemezek és a CD-k azért ránk maradtak.
A statisztikák szerint második lemezük volt a legnépszerűbb. Leszámítva azt,  hogy sokáig számomra csak a harmadik volt az "etalon", ismerve a többi lemezt is ezt tartom a legegységesebbnek és a legkiforrottabbnak. Olyan, mint a GFR Eprolibus Funk albuma. Minden szám a helyén van, megunhatatlan lemezek, amiken nem kell tovább lépkedni egy-egy töltelék szám miatt.
A CD korszakban természetesen kerestük őket is, de fellelhetetlenek a lemezeik. A 3-ast csak Amerikában lehet megkapni, az első kettőt a One Way Records adta ki, de nagyon kis példányszámban. János napkor Gyuri ajándékozott meg a levadászott mp3-akból összeálló lemezzel...


Jessica - a sláger a lemezről. Egyszerű riff, remekül színezve a két gitáros játékával. Egy lendületű szám, mantrás beszúrásokkal és hullámzó orgona betétekkel és -szólóval. Ki lehetett ez a lány, aki egy ilyen dalt kapott ajándékba?

Whiskey Vengeance - A müezzinszerű bevezető egy lüktető dalba csap. Gitárok nélkül, csak a ritmusszekció viszi az aláfestést. A gitárok az átvezetésekkor szólalnak meg, s a szóló megint csak az orgonára marad. A kórusok viszont itt is nagyszerűek, a végén azonban kapunk egy kis gitárfutamot is.

Song For A Brother - A cím magáért beszél. Csendes zongora felvezetőből jazzes ritmussal indul a darab, ami aztán egy lírai, de kemény alapú dalba vált. Végig ez a kettősség uralja a számot, a közepén egy remekül felpörgetett orgona-gitár feleselgetés pedig végképp meggyőz bennünket a zenekar kreativitásáról és technikai felkészültségéről.

You Gotta Roll - Vérbő rock&roll! Texasból tehát nemcsak az egylapos, vagy a hold'em póker a jó dolog. A gitár itt erőteljesebb szerepet kap, a ritmus rájuk épül, riffakkordok és színező futamok képében. Az orgona szóló azonban élvezetes bugi-vugi jelleggel beszélget a szólógitárral. Remek húrnyűvéssel szállunk ki a számból.

Breach of Lease - A bakeliten a második oldal első száma volt. A lemez leghosszabb és egyben legnagyobb lélegzetű, változatos száma. A csendes basszgitár lépdelésre az orgona lehelet finoman terül rá, a gitárok kristályhangokként csillannak itt-ott fel az éterben, összekeveredve a cintányérok rezgésével. Refrén helyett azonban a zene kirobban magából és határtalan erővel terít be a teljes zenekar. Könyörgésszerű ének vezet a lemez legjobb gitárszólójához. Nincs bravúr, csak szenvedély... Talán ez a szám maradt meg bennem a legerősebben. Szeretem az érzelmi hullámzásokat zenébe ágyazva megélni...

Kool-Aid-Kids - Bugi ritmusú, kettős gitárfutam vezeti fel a számot, ami újra jazzszerű hangvételt vesz. A két hangulat rendre váltja egymást, igazi pörgés – lenne, ha nem fékeznének bele a középrészen egy lágy ének-orgona betéttel. Az orgona szólója is ehhez a hangulathoz igazodik, a gitár azonban erőszakosan rángat ki ebből bennünket, és visszaáll minden, ahol kezdték, a végére hagyva egy kódaként visszaidézett szólópárt. Bitang jó szám, talán énekesi szempontból is a legjobb. 1972-ben, Chigago-ban felvett koncertalbumukon is a legjobb számuk. Érdemes összevetni a stúdió felvétellel. (Lásd a poszt végén!)

A Certain Kind - Tiszta akusztika vezeti ki a lemezt az utolsó számban. Nagyon éles kontraszt az oldal két erős száma után. Szerintem azért így szerkesztették, hogy kedvünk legyen újra elölről kezdenünk a számok hallgatását. A szám külön érdekessége a romantikus szaxofon szóló. A végére a zongora mellett megszólal a Hammond is, teljes az ellágyulás...