Egy év Húsvétra

 

Holnap lesz egy éves ez a blog, amivel idő hiányában elég mostohán bánok. Pedig nagyon szeretném legalább hetente frissíteni. Ha például lenne időm, akkor azzal a Zappa összeállítással ünnepelnék – csak hogy követhessem az egy évvel ezelőtti trendemet – amire már elég régóta készülök. Majd felteszem "csakúgy"...
Így viszont előre hozom magamnak is, meg látogatóimnak is a megemlékezést, és a Yes egyik legidevalóbb darabjával kívánok mindenkinek Kellemes Húsvéti Ünnepeket!

Bloodrock 3

- - -

Mindjárt vége a márciusnak, és nagyon csöndben voltam. Hiába, ez a blog több időt igényel egy-egy bejegyzés számára, annak meg mostanában igencsak híján voltam. Ezért gyorsan elnézést is kérek azoktól a látogatóimtól, akik ezért – joggal – orroltak rám.

Ezzel a poszttal magamnak is, és Gyuri Barátomnak is tartozom, emellett azonban szíves figyelmébe ajánlom azoknak, akik szeretik a Nagy Idők amerikai rockzenéjét.

Úgy '72 vége táján már eléggé kiaknáztuk a korábban már említett lemezkölcsönző általunk keresett lehetőségeit, elkezdtünk felfedezgetni. Így emeltük ki egy ismeretlen zenekar harmadik lemezét. A nevük tetszett, vagy az album borítója, ki tudja már, de alaposan belenyúltunk. Szellemes, friss és lendületes zene bújt meg a barázdákban, amibe belefért a líra is. Nem vagyok amerikaimádó, de az egészben benne volt az a fajta szabad érzés, ami jellemző volt minden onnan jövő zenére.

A Bloodrock elődjei 1963 óta formálódtak különféle formációkban és nevek alatt. A houstoni (Texas) társulat ezen a néven 1970-ben debütált első albumával, és ugyanitt a nagyközönség előtt is. A Grand Funk Railroad előzenekaraként. Ez érdekes összeegyezés, most, hogy ismerem a teljes életművüket, elég sok hasonlóságot lehet felfedezni a két banda között. Ezt nem zenei megoldásokra, hanem a "töltésre" értem. A GFR-t a trió felállás sok mindenben kötötte, bár nagyon jól feszegették ezek korlátait, de a hangzás tekintetében azért csak beszélhetünk korlátokról. Nem véletlen, hogy Mark Farner (a GFR énekese és gitárosa) időnként billentyűs hangszerekhez és szájharmonikához is nyúlt. A hat tagból álló Bloodrock (két gitár, bassz, billentyű, dob, ének) értelemszerűen színesebben szólalt meg, ám tudjuk, hogy a színtelenség sok minden egyebet fel tud fedni. Még egy hasonlóságról szót kell ejtsek. A YouTube-on az egyik Bloodrock szám alatt áll egy komment: Érthetetlen, hogy a rádiók és a sajtó miért meszelték el őket és a GFR-t? Sajna, addigra már betette a lábát az üzleti szellem, és nem azt nyomták, ami népszerű volt, hanem, amit ők akartak annak. Elég sok jó társulás vált ennek a máig tartó ostobaságnak az áldozatává, szerencse, hogy a lemezek és a CD-k azért ránk maradtak.
A statisztikák szerint második lemezük volt a legnépszerűbb. Leszámítva azt,  hogy sokáig számomra csak a harmadik volt az "etalon", ismerve a többi lemezt is ezt tartom a legegységesebbnek és a legkiforrottabbnak. Olyan, mint a GFR Eprolibus Funk albuma. Minden szám a helyén van, megunhatatlan lemezek, amiken nem kell tovább lépkedni egy-egy töltelék szám miatt.
A CD korszakban természetesen kerestük őket is, de fellelhetetlenek a lemezeik. A 3-ast csak Amerikában lehet megkapni, az első kettőt a One Way Records adta ki, de nagyon kis példányszámban. János napkor Gyuri ajándékozott meg a levadászott mp3-akból összeálló lemezzel...

Jessica - a sláger a lemezről. Egyszerű riff, remekül színezve a két gitáros játékával. Egy lendületű szám, mantrás beszúrásokkal és hullámzó orgona betétekkel és -szólóval. Ki lehetett ez a lány, aki egy ilyen dalt kapott ajándékba?

Whiskey Vengeance - A müezzinszerű bevezető egy lüktető dalba csap. Gitárok nélkül, csak a ritmusszekció viszi az aláfestést. A gitárok az átvezetésekkor szólalnak meg, s a szóló megint csak az orgonára marad. A kórusok viszont itt is nagyszerűek, a végén azonban kapunk egy kis gitárfutamot is.

Song For A Brother - A cím magáért beszél. Csendes zongora felvezetőből jazzes ritmussal indul a darab, ami aztán egy lírai, de kemény alapú dalba vált. Végig ez a kettősség uralja a számot, a közepén egy remekül felpörgetett orgona-gitár feleselgetés pedig végképp meggyőz bennünket a zenekar kreativitásáról és technikai felkészültségéről.

You Gotta Roll - Vérbő rock&roll! Texasból tehát nemcsak az egylapos, vagy a hold'em póker a jó dolog. A gitár itt erőteljesebb szerepet kap, a ritmus rájuk épül, riffakkordok és színező futamok képében. Az orgona szóló azonban élvezetes bugi-vugi jelleggel beszélget a szólógitárral. Remek húrnyűvéssel szállunk ki a számból.

Breach of Lease - A bakeliten a második oldal első száma volt. A lemez leghosszabb és egyben legnagyobb lélegzetű, változatos száma. A csendes basszgitár lépdelésre az orgona lehelet finoman terül rá, a gitárok kristályhangokként csillannak itt-ott fel az éterben, összekeveredve a cintányérok rezgésével. Refrén helyett azonban a zene kirobban magából és határtalan erővel terít be a teljes zenekar. Könyörgésszerű ének vezet a lemez legjobb gitárszólójához. Nincs bravúr, csak szenvedély... Talán ez a szám maradt meg bennem a legerősebben. Szeretem az érzelmi hullámzásokat zenébe ágyazva megélni...

Kool-Aid-Kids - Bugi ritmusú, kettős gitárfutam vezeti fel a számot, ami újra jazzszerű hangvételt vesz. A két hangulat rendre váltja egymást, igazi pörgés – lenne, ha nem fékeznének bele a középrészen egy lágy ének-orgona betéttel. Az orgona szólója is ehhez a hangulathoz igazodik, a gitár azonban erőszakosan rángat ki ebből bennünket, és visszaáll minden, ahol kezdték, a végére hagyva egy kódaként visszaidézett szólópárt. Bitang jó szám, talán énekesi szempontból is a legjobb. 1972-ben, Chigago-ban felvett koncertalbumukon is a legjobb számuk. Érdemes összevetni a stúdió felvétellel. (Lásd a poszt végén!)

A Certain Kind - Tiszta akusztika vezeti ki a lemezt az utolsó számban. Nagyon éles kontraszt az oldal két erős száma után. Szerintem azért így szerkesztették, hogy kedvünk legyen újra elölről kezdenünk a számok hallgatását. A szám külön érdekessége a romantikus szaxofon szóló. A végére a zongora mellett megszólal a Hammond is, teljes az ellágyulás...

Miles Davis Aurája

 
A cím így igaz, pedig nem is Miles Davis szerzeményekből áll a nevével fémjelzett Aura című album. Palle Mikkelborg dán jazz trombitás 1984-ben egy 10 részből álló szvitet szerzeményezett Miles Davis iránti tiszteletéből.
(A tisztelet kézzel fogható oka a dán alapítású Sonning Zenei Díj odaítélése volt Miles Davisnek abban az évben. Léoni Sonning és férje 1959-ben hozták lépre az alapítványt a díj évenkénti odaítélésére.  Olyan kiemelkedő zeneszerzőt, zenészt vagy énekest kívántak díjazni, aki saját területén kiemelkedőt teremtett.)
A 10 darab a Schönberg féle 16-os hangskála szerint Miles neve kezdő betűinek megfelelő hangnemekben íródott. Szerzőjük szerint, a hangnem adta a témát, a témák meg kirajzoltak egy összefüggő kompozíciót. A címeket a hét főszín (szivárvány) és azok keverékei szerint adta meg Palle Mikkelborg, elmondása szerint, ahogy Miles auráját látja. Így kapta a teljes mű az Aura összefoglaló címet.
 

A lemez értelmezéséhez megkértem kedves blogbarátomat, Padparadsát, hogy röviden foglalja össze azt, amit az auráról és az auraszínekről érdemes lehet tudnunk. A további szövegben dőlt betűvel szedett sorok az Ő gondolatai. Kedves Eszter, itt is megköszönöm segítőkészségedet és a közreműködésedet! 
Magam nem kívánom szavakkal értelmezni ezt a bonyolult és összetett zenét, a CD bookletjéből szemezgetek. Nem is kívánom szembe állítani az általános és a zenei értelmezést, hiszen Mikkelborg nem az általános aurát fogalmazta meg zenéjében, hanem Miles zenei(!) világának és állomásainak auráját...

1. Bevezető
Az aura a testet körülvevő energiamező, a fizikai valóságunk kiterjedése, az egyre finomabb és finomabb rétegek: a gondolatok, az érzelmek, a tudatosság megnyilvánulása. A szivárvány minden színe megtalálható benne, mégis a színek dominanciája, illetve hiánya az ember lelki-érzelmi, hangulati és tudati állapota alapján hosszabb-rövidebb ideig jellemző. 
A felvezető gitár Miles Davis neve kezdő betűinek megfelelő hangok sorrendjében pendül fel. A szintetizátor éles crescendoba vezeti át a szétfoszló hangot. A szaggatott, váltakozó ütemű ritmusok fölé újra felmagasodik a gitár az előbbi hangokban, majd Miles trombitája is beszáll a kavalkádba. Ebből alakul ki egy összkép, ami tovább vezet bennünket. Miles ezt jegyezte meg Palle-nek: "Benne kell legyél! A fejedben kell összeállnia mindennek!" Mikkelborg ezt fűzi hozzá: "Játszanom kellett újra és újra, míg megkötött bennem."

2. Fehér 
A fehér tulajdonképpen nem szín. A fehérben a teljes színskála megtalálható, így az egyetemes eszenciát szimbolizálja. A tisztaság és a befogadás, a születés és a halál, az örök körforgás, az univerzális életenergia manifesztálódása. A fehér a kiindulás, amiből a különböző színek, mint a virág szirmai kibomlanak, és a vég is, mikor a szivárvány színei újra egyesülnek.
Miles, szinte beszélő trombita hangjai vezetnek a színtelen fehérségbe. Elektromos álomkép felüljátszott duettel, Billie Holiday megidézett szelleme Miles Davis-ével együtt. Miles hangos csendet akart, amit az ütőhangszerek "teremtenek" meg.
 

3. Sárga
 A könnyedség, a derű, az életöröm, a kreatív energiák színe. Az ego megnyilvánulása, elhatárolódás az egésztől és a másokkal való összekapcsolódás dinamikus, folyamatosan váltakozó ritmusa.  Spontán, szabad, kötöttségek nélküli.

Ugyanannak a témának a két, egymástól elkülönülő zenekari tálalása. Az első részben az oboa és a hárfa incseleg egymással, majd a másodikban a fúvós big band hangzásban teljesedik ki valamiféle katartikus eufória. Olyan szinteket jár be ez a rész, mint a 60-as évek eleji Miles lemezek, amiket a zseniális Gil Evans hangszerelt jazz big bandre.
 

4. Narancs

A narancs a vörös és a sárga keveréke, a fesztelenség és az aktivitás összefonódása. A fizikai valóság játékos megélése, energikusság, termékenység. Tele van kalanddal, hívással, ösztönzéssel, de a valódi mélységek megélése nélkül.

Palle kabala színe, a hangzás megfelel a valami elkezdődik elvének. A zenészek teljesen szabadjukra engedik magukat, hogy a dolgok megtalálhassák formáikat. Három szólamban hangzanak a szólók. A gitár kacag Miles kettős, visszafogott és szélesre tárt hangzásai között.

5. Vörös

Az életerő, az akarat, a szenvedély megnyilvánulása. A szexualitás, a felfokozottság, az izgalom színe. Nagyon impulzív, szélsőséges esetben agresszív, dühös vagy túlhajszolt. Telítve van vitalitással, dinamizmussal, versenyszellemmel.

Lassan építkező, vertikális blues. A vörös a tűz - fogalmaz Palle. Miles szólója mögött úgy szólnak a trombonok, ahogy a tűz lángjai felett játszanak a füstfelhők. Az "aurális inferno"-t a gitár és bassz oltja ki és a szóló ott folytatódik, ahol a Bevezetőben lekeverték.

6. Zöld

A harmónia, a középpont egyensúlya, az együttérzés, az érzékenység színe. A gyógyító energiák megmutatkozása. Nyugalmat, békességet árasztó, bár érzelmi túltelítettségre, befolyásolhatóságra, ingadozásra hajlamos.

Költői pastorale, két részben kirajzolva a természet szépségeit. A második részben óhatatlanul felködlik előttünk Charles Ives Megválaszolatlan Kérdés c. darabja. A népszerű amerikai zeneszerző - talán az egyetlen volt, aki az európai hagyományokra alapozva komponált - Mikkelborg egyik kedvence. Miles szólója alá hasonló hangulatban száll a kíséret. A Zölddel Palle nem csak Miles és Ives, hanem Gil Evans előtt is tiszteleg. hiszen hangszerelése a Sketches of Spainre emlékeztet. Mint mondja: a hangszerek különleges csoportosítása olyan gazdag és ritka hangzást ad, mint Miles nevének 10 hangja.

7. Kék

A hűség, a nyugalom, a megbízhatóság színe. A kék az oltalmazás, az odaadás, az empátia megnyilvánulása, azonban hiányozhat belőle a „földelés”, vagyis az anyaggal való kapcsolódás, a kitartás. A depresszió és a melankólia színe is a kék.
A fúvós háttér reggae ritmusban adja az alapot Miles gyönyörű szólója alá. A széles ívű hangzás finom átmenettel minimalizálódik hárfára és csengettyűkre, mint a Right Off darabban, Miles Jack Johnson lemezén.

8. Elektromos Vörös

A Vörös annyira tetszett Milesnak, hogy másodjára is eljátszotta. Az első Vörösben kürtön játszik, itt meg lefojtott trombitán. Így kommentálta önmagát: Néha lépjünk túl a szabályokon, tüntessük el őket, csak játsszunk a hangokkal!

9. Indigó

A szellemiség, az univerzális hit megnyilvánulása. Éles, tiszta tudat, kreatív-intuitív gondolkodás, tisztánlátás képessége. Magas frekvenciák megnyilvánulása, ezért szétszórtság, zavarodottság, „elszállás” is jellemezheti.

Mikkelborg a Filles de Kilimanjaro albumot, Miles utolsó akusztikus felvételét vette alapul. Miles nem játszik ezen a darabon. Nem is akart, azt mondta: elég ide a zongora (Thomas Clausen). És elég az ördögi kezű ütőhangszeres (Marilyn Mazur) is.

10. Ibolya

A spiritualitás, az átlényegülés, a felsőbb síkokkal való összekapcsolódás színe. Ritkán, beavatási szertartások, tudatszint-változások alkalmával jelenik meg. Erősen intuitív, fogékony és rendkívül nyitott a szellemi szférákra.
A befejező, blues alapú darabban Palle Mikkelborg összegezni igyekszik Miles világát, miközben Stravinsky és Olivier Messiaen előtt is tiszteleg, akik szintén részesültek a Sonning Zenei Díjban. A Stravinsky-s felépítés alá Messiaen egyik orgona akkordját kölcsönzi, ez nyitja és fejezi is be a szekciót. Milesra akkora hatással volt ez a szám, hogy a díj átvétellel együtt járó koncerten ötször adták elő ezt a részt.
-

Palle Mikkelborg így vall az 1989-ben megjelent CD füzetében: Az Aura az én tisztelgésem Miles nagysága előtt. Azért ez a címe, mert olyan zenét szerettem volna összeállítani, ami visszatükrözi Miles zenei sokszínűségét.
Követned kell engem! - mondta nekem egyszer.  Így igaz!- gondoltam.
A When Lights Are Low első hallásra meghatározó volt az életemre, hangzása, zenei univerzitása. Miles zenei világa egy zen buddhista spiritualitásával hat rám. Köszönöm neki, és köszönöm Gil Evansnek az életfogytig tartó inspirációt. Köszönöm őrangyalaimnak, hogy részese lehettem ennek az élménynek.
A 2000-es kiadás füzetéből még egy gondolat Palle-től: Ismételten megköszönöm őrangyalaimnak a csodálatos találkozást és a közös munkát ezzel az igazi mesterrel, aki örökre megváltoztatta az életemet. A legmélyebb boldogság tölt el, hogy a legjobbat adhatom attól, akitől én is a legjobbat kaptam.
Amikor Gil Evans meghalt, Miles ezt mondta: Nem, nem, itt van közöttünk. Ugyanezt érzem Miles kapcsán. Örökké itt van... hangjai... színei... Aurája...
-
Ez az a lemez, ami biztos, hogy nem tud igazán a számítógépek hangszóróin, a lebutított mp3-on élni. Nemcsak zenei világa összetett, nehezen is besorolható. A fúziós jazzt nagyon kevésnek érzem, talán a kortárs zene összefoglaló csoport a legmegfelelőbb. A hangszerelés káprázatosan színes. Ha hallgatom, mindig lekérem az erősítő 5.0-ás hangcsatorna keverését, mert igazán ekkor fedezhetők fel azok a parányi részletek is, amik teljessé teszik ezt nagyívű kompozíciót. Ha meg tudod így is szeretni ezt a lemezt, egyszer legalább hallgasd meg igazán jó minőségben!
-
A felvételen a Dán Rádió Big Bandje és Palle Mikkelborg (trombita, szárnykürt) működött közre.
Gitáron: John McLaughlin
Elektromos dobon: Vince Wilburn, Miles Davis unokaöccse
A felvétel 1985-ben készült, de szerzői jogügyek miatt csak 1989-ben adták ki. 1990-ben Grammy Díjjal tüntették ki.
-
Kapcsolódó zenék
 

Der Steppenwolf

 

Hiszem, hogy néha azért teljesednek be vágyaink később, hogy az annak megfelelő fejjel (egyébbel) tudjuk befogadni.

Ki ne emlékezne még arra az időre a velem egyívásúak közül, amikor először robbant bele (a szó szoros értelmében) a Born to be Wild a zenére éhes fülébe? Levegőt alig kaptam, csak annyi szalad ki belőlem szó gyanánt: kik ezek? Steppenwolf! Honnan ez a név? Sikerült kiderítenem, Hermann Hesse egyik regényének a címe. Ezt a nevet sem hallottam még addig, ki ez-mi ez? Annyit kiderítettem, hogy a kérdéses regény, melynek címét ez a dögös banda magára öltötte jelmezként a nyugati ifjúság körében kultusz mű. Optimista módon keresni kezdtem a könyvesboltokban, de nem ezt, semmi Hesse-t nem lehetett fellelni.  Antikváriumokban sem. Hm, tényleg jó lehet, ha a szocialista ifjúságtól megvonják... A Sziddhártába sikerül jóval később belefutnom, és onnan Hesse rajongóvá váltam. Fokozatosan betekintést nyertem a (méltán) nagy író majdnem teljes életművébe. A pusztai farkas azonban elkerült. Jó pár éve a közeli könyvtárból ki tudtam hozni, hosszas várakozás után, valami elvetemült bűnöző azonban úgy tele aláhuzigálta és széljegyzetelte, hogy olvashatatlan volt a számomra. Nem érdekeltek egy mai egyetemista ostobaságai, akinek fingja sincs, mi volt itt 25 évvel ezelőtt, kikerülni meg nem tudtam. Az ilyen könyvgyilkost a szememmel meg tudnám ölni...
Karácsonykor leányom jóvoltából ott csillogott a fa alatt a könyv. Voltál már így ugye? Végre, annyi epekedés után karjaidba szoríthatod, ölelheted régen vágyott szerelmedet. Még nem tudod mi vár Rád, még csalódás is lehet, ezért nem is gondolsz rá. Nem is tudnál, a vágytól gerjesztett izgalom minden más érzést elnyom ilyenkor, a gondolatokat meg főleg.
Néha mazochista vagyok. A soros, még csak félig olvasott könyvet nem volt szívem félre tenni. Szerintem így tisztességes is (tudod, addig szeretőt sem váltasz, míg a meglévőtől el nem búcsúzol).
A fülszövegre Zappásan felhúztam a szemöldöm. Máig vitatott, pesszimista, kábítószerre és egyéb káros életvitelre buzdító írás. Majd meglátom... Sosem érdekelnek annyira ezek a vélemények, az másé, attól lehet az enyém eltérő. Együltömben elolvastam. Megrendített, tanított, ugyanakkor a szokásos Hesse módon irodalmi élményt is adott. Életszeretet és -vágy van benne. Amit magam is igyekszem a képeimmel megfogalmazni, sötétben erősebb a fény, a gyenge is. Erre gondoltam az első mondatban. Vajon 35-40 évvel ezelőtt ezt kaptam volna ettől az írástól? Biztos nem! Nagy részét nem is igazán értettem volna, és a hiányos  értelmezés mindig káros. Sok mindenre meg kell érnünk életünk során. Valószínűleg sokszor el fogom még olvasni. Elsőre az ember túlzottan a cselekményre koncentrál, elsiklik a finom részletek felett. Pedig minden műalkotás a részleteitől igazán az.
A zene is ilyen. Az elsőre fülembe szaladó zene elég hamar unalmassá válik számomra. Kivéve azokat, amik (újfent) Zappásan fogalmazva: "csak úgy jönnek, és jól seggbe rúgnak".
Ennek ellenére a Born to be Wildon elég hamar túlléptem, csépelgették eleget. Vannak a Steppenwolfnak ennél sokkal jobb számai, így rajtuk nem, máig a kedvenceim között vannak. Azzal a számukkal illusztrálom ezt a bejegyzést, amelyik a legjobban adja vissza a könyv számomra érzett hangulatát.
 

A zenekar egyébként John Kay énekes jóvoltából vette fel a nevet, lévén német származású, így valószínűleg nemcsak az eszmei, hanem a nemzetbeli kötődéseire is utalt. Ennek ellenére a Steppenwolf igazi amerikai zenekar volt, a szó legjobb értelmében, az igazán jó amerikai zenekarok ugyanis a mai napig különös színt jelentenek az egyetemes rock palettáján...