Gitár - akusztika

2010. július 21., szerda

Comments: (2)

Szeretem amikor a kőkemény zenekarok lemezein egy-egy betétszámban visszanyúlnak a jó-öreg dobgitárhoz és az akusztikus hangzás bensőséges hangulatában egy egész más érzésből muzsikálnak. Ezekből a számokból  válogattam. Igyekeztem sok "második" vonalas zenekar számát előkaparni, de lesznek itt azért az elsőből is.  Nagy kedvencek kimaradnak, mint pl. Hendrix, a Cream, vagy a Humble Pie és a Grand Funk Railroad, mivel akusztikus gitáralapú, tisztán zenekari számaik nincsenek, és most ehhez ragaszkodtam. A válogatást Trinitynek ajánlom, hiszen neki még nem készítettem bejegyzést.


Betöltés


Az Audience egy méltatlanul elfeledett zenekar volt. Valószínűleg nem legvonzóbb küllemű és hangú énekesük miatt, meg talál a sok klasszikus elem bevonása is közrejátszhatott. A szám harmadik lemezük egyik becses darabja.

Aki nem ismeri a korai Black Sabbath teljes életművét annak mindenképpen meglepetést fog okozni a IV. lemezről beválogatott szám.

A Fleetwood Mac Peter Greenhez fűződő korszaka a zenekar és a rock történetének is becses korszaka. Az elsősorban blues gitárosként ismert Green előszeretettel pöncögött érzelmesebb, mélyebb értelmű darabokat is az akusztikus gitáron.

A Steamhammer nem igazán volt ismert. Komjáthy egyik legelismerésreméltóbb küldetése volt, hogy lemezbemutató műsoraiban elég sok ismeretlen bandát tűzött programjára. Innen ismerem – többek között – én is őket. Nagyon erős spirituális behatású zenekar volt, feszes gitárbetétekkel és simán mély hangú énekessel. Dübörgő számaik mellé előszeretettel szúrtak be kellemes betéteket, miként ezt is, amit második lemezükből emeltem ki.

A Yest azt hiszem nem kell bemutatni senkinek. Steve Howe az egyik legsokoldalúbb gitárosa a rocknak. Nagyobb lélegzetű számaikban többféle típusú és hangzású gitáron is játszik. Korszakváltó, harmadik lemezükről válogattam opusz jellegű számaik előfutárának is nevezhető hosszabb számaik közé beszúrt, koncerten rögzített szóló betétet.

A Focus a kevés sikeres holland zenekar egyike volt. Jan Ackermannt pedig a legjobb gitárosok között tartják számon. Kiemelkedő sikerű lemezük volt a második, Moving Waves című album. Ebből hallgathattok egy megkapó darabot.

A Jefferson Airplane folk zenekarból vált pszichedelikus vezérzenekarrá a '60-as, '70-es évek fordulóján. Az egyik legsikeresebb és Európában is rajongott amerikai zenekar volt. A legjobb lemezüknek tartott Surrealistic Pillow-ról válogattam az egyik kedvenc számomat.

A Led Zeppelin Physical Graffity albumját nem kedvelem különösebben. Az egészet képtelen is vagyok meghallgatni. A válogatott számot azonban nagyon szeretem. Page zsenialitása megkérdőjelezhetetlen.

A Cactus-t amerikai Led Zeppelinként is emlegették fénykorukban. A Vanilla Fudge-ból kivált tagokra épülő, kőkemény rockot tekerő bandától igazán üdítő ez a harmadik lemezükön fellelhető szösszenet, még akkor is ha csak belekavarnak egy kicsit a feedelt elektronikussal.

Legutóbbi bejegyzésem zenekarától, a  Mountaintől semmiképpen sem hagyhattam le első albumuk lélegzet elállító darabját. Shámi szerint úgy szól Leslie West gitárja, mintha mantrázna. Megunhatatlan.

Bár egy szem gitár sem szólal meg a Curved Air számában, hangulata miatt úgy gondoltam frappáns befejezése ennek a válogatásnak.

Hegy a második vonalból - Mountain

2010. július 17., szombat

Comments: (12)


A '60-as, '70-es évek fordulóján ezerszám hemzsegtek jobbnál-jobb zenekarok a második, de még a harmadik vonalban is. A Mountain – többek között – is ehhez tartozott. Az amerikai zenekart, amit az angol származású Felix Pappalardi hozott össze 1969-ben. Ő előzőleg a Cream mellett ügyködött ebben-abban, és a feloszlás után valamilyen formában tovább szerette volna vinni azt a zenei vonalat, amit a Cream is képviselt. Leslie Westben ebben remek partnerre is talált. Az egyik legszínesebben és ötletesebben improvizáló gitárosok között tartják a mai napig számon (Bruce-os, érces énekhanggal). Méltán nevezték őket az amerikai Creamnek, máig sem értem, hogy Tardos Petya milyen megokolásból sorolta őket lexikonjában a "saras" rock kategóriába, sőt, gőzöm sincs, mi az a saras rock. (Valaki tudja? Írja meg nekem, köszi!) Hogy milyen kategóriába is sorolhatók: döntse el mindenki maga egy '71-es Beatclub felvétel alapján.

(Corky Lang dobfülése élményszámba megy...) A zenekar sajnos kevés lemezt adott ki. Igazán népszerűek Amerikában maradtak, az európai lemezpiacra valamiért nem tudtak betörni, igaz akkor már nagyon ment egyes rockcsapatok túlsztárolása (Zep, Purple, Sabbath, Heep, stb.), a pénzvilág betette a lábát a rocklemezek kiadásába, olyan "hozzáértők" kezdtek el dönteni az addig "adjunk mi mindent" egészséges szemlélete helyett, akiknek komoly szerepük van a '70-es évek második felétől kezdődő elsekélyedésben. F. Zappa nem véletlenül ajánl ezeknek a figuráknak nem éppen gusztusos csókpartnert a könyvében, és emlékezik hálával az "öreg, szivart csócsáló fazonokra", akiknek éppen azért, mert fingjuk se volt, hogy mi a jó, ezért kiadtak mindent.
Koncertjeik élményszámba mehettek. Azokon nyer teret a banda igazi improvizációs készsége, West ötletessége és a zenekar együttélése. Két és fél koncert albumuk igazi féltett kincs minden gyűjtő otthonában. Egy rövid részlet erejéig még a filmnél maradnék, Woodstockról csemegézek ki egy röpke dalt velük.



A bónusz mp3-on az első darab a második lemezük címadó dalának színesen hosszabb lélegzetű változata. Felix énekének kontrasztja Westé mellett nagyon beszédes. Számaik hangulatának megfelelően cserélgették az énekest is. A duettet kerülték.
A második számon keresztül szerettem bele a Mountainbe egy életre. Negyedik albumuk a Flowers of Evil második oldala két koncertszámot tartalmazott. Amikor kikölcsönöztük Pongival (lassan 40 éve), hiszen a Woodstock2 albumról már ismertük őket, látva a második oldal első számának időtartamát, először azt tettük fel, és készek is lettünk. A DREAM SEQUENCE összefoglaló cím alatt egy számfolyam lapul. West felvezető szólójával indul a dolog, ami átcsap a Roll over Beethovenbe és West kavarásával is fejeződik be. Alig szusszanásra pedig belevágnak a Dream Milk & Honey-ba, amiről nem akarok semmit sem mondani, mert nem lehet, ha meghallgatod, te is így gondolod majd...


Két érdekes kommentet említek meg a YouTube-ról. Egy idióta szerint West megjelenése nem éppen színpadképes... Hm, Pavarottinak sem a termete volt fontos a színpadon, hanem a hangja, Westnek meg a gitárjátéka. Egy másik meg az én véleményemet osztja: hogy tudta a Led Zeppelin, a Deep Purple... stb. ezt a zenekart a háttérbe szorítani? Valószínűleg azért, amit az első idézett is megjegyzett, sajnos.

A hónap lemeze - Bolondos Kalapos - Chick Corea: Mad Hatter

2010. július 6., kedd

Comments: (2)


Hogyan jön India Alice Csodaországán keresztül? Chick Corea és a körülmények által.
A '70-es évek közepe felé Indiában készült licenc lemezek kezdtek megjelenni a boltokban. Rosszabbul szóltak, mint a nyugati eredetik, de meglepően jó dolgokhoz lehetett hozzá jutni, és jóval megfizethetőbb áron. Leszerelésem után nem sokkal Pongi barátom szólt, hogy vett egy Chick Corea lemezt, egy ilyen indiai csodán. Corea már nem volt ismeretlen előttem. A Return Foreverrel láttam egy koncertet a TV-ben, ki is nyúltam tőle. Miles Davis fúzióiból sem volt ismeretlen. Jó jazzrock billentyűsnek könyveltem el azok alapján, amit hallottam tőle. Valami ilyesmire számítottam, miközben átvillamosoztam hozzá, és alaposan meg is lepődtem. Már a címtől és a borító fotótól elképedtem, aztán ahogy el kezdett forogni a lemez, még jobban. Amennyit tudtam angolul, megértettem, hogy a lemezt az Alice csodaországban ihlette. A történet nem volt ismerős számomra, de különösebben nem is érdekelt, a zene annál inkább. Nagyon nehezen tudtam benne elmélyedni. Még a bevezető szám úgy-ahogy, aztán jött kettő, amin mintha valami kortárs zenekar nyekergett volna egy énekelni nem igazán tudó, hisztis nőszeméllyel. A Humpty Dumptynál fellélegeztem, végre, valami, ami ha nem is jazzrock, de legalább letisztult jazz. Két hosszabb lélegzetű számban azonban kezdtem érezni valamit, ami mélyebbre nyúlt bennem, mint egy dögös elektrik dübörgés. Gayle Moran, az "énekelni nem tudó, hisztis nőszemély" megtalálta a hangját és a kuszaság is kisimult.
Aztán többet hallgattam a lemezt és kezdett összeállni a kép és a koncepció. A jazz történetének egyik legjobb lemezének gondolom. Azóta ismerem a történetet is és Corea szinte teljes munkásságát. Zenei és emberi kapcsolódásait. Most sem kívánok a történettel foglalkozni. Aki ismeri, meg fogja találni a zenében a maga emlékeit, ha meg nem, legalább befolyás nélkül hat, ha hat. Nekem 32 év után is frissnek, ötletesnek és egyedinek. Chick Corea kiemelkedő összegző képességeinek egyik legjellemzőbb bizonyítéka. Kár, hogy csak a kutyáról elnevezett szám maradt meg a repertoárokban, igaz a többit nehéz lenne koncert körülmények között előadni.
A balsávon lévő lejátszóval meghallgatható az egész lemez, a hónap lemeze oldalon pedig további gondolatokat olvashattok. Jó szórakozást!



Kapcsolódó zene:
A Humpty Dumpty egyik nekem kedvenc változata az 1986-os Chick Corea Akoustic Band Alive albumról.



A csapat egyik másik koncertjéről egy másik felvétel ezen a linken található:
http://zeneszo.blogspot.com/2010/06/6x3-duke-ellingtonoscar.html