Zenei átalakulás 10. - A Fekete varázslóasszony, aki Cigánykirálynő - C. Santana/P. Green/G. Szabó

2010. szeptember 22., szerda

Comments: (3)

-
Ez a bejegyzés kis jubileuma ennek a sorozatnak, így igazi csemegével igyekszem benne kitartásotokat meghálálni. Izgalmassá is akarom tenni, ugyanis előbb az átalakított darabot mutatom be, utána, hogy mikből lett.
Sokan a korai Santana időszakból az Abraxas című, második albumot tartják a legjobbnak, szerintem a III. messze egységesebb és kiforrottabb, legjobbjának azonban a Caravanserai-t tartom a magam szempontjai szerint. Ezen erősen érezhető a John McLaughlinnal közösen tett gurutúra Sri Chinmoy-nál és az abból ihletődött közös album, a Love, Devotion, Surrender hatása.
Kétségtelen azonban, hogy az Abraxas-on fellelhető nagy sláger a mai napig sokak kedvence, Carlosnak meg kihagyhatatlan a koncertjei repertoárjából.

Black Magic Woman/Gypsy Queen - Santana

Hazai "zeneértőink" nagy lelkendezve mindig elörömködtek, hogy a számot Szabó Gábor hangszerelte Santana számára. Ez azonban nagyon messze van a valóságtól. Kitántorgott zsenink valóban nagy hatással volt az ifjú Carlosra, rövid ideig tanult is nála, de a számot egyáltalán nem hangszerelte Santana számára, csupán átengedte a feldolgozás jogát. Az viszont felettébb bosszantó volt, hogy a darab első felének eredeti szerzőjét, a szintén zseniális Peter Greent (John Mayall Bluesbreakers, Fleetwood Mac) soha meg sem említették. Szóval ebből a két tiszta forrásból igyerített a mi kedvenc Carlosunk örökérvényű slágert, szó se róla, nagyon eredeti végeredménnyel. A blues-t és a latinos cool jazzt összeboronálta a maga sajátos stílusába, ami a hangszerelést és gitárosi képességeit illeti. Az egymásutánba szerkesztett két számból azonban erősen kihallható – legalábbis a számomra – a két másik jóember kifinomultabb és sokoldalúbb gitárjátéka. Így van ez annak ellenére, hogy ennek a két darabnak a hallgatottsága vélhetően messze elmarad az előbbiétől. A siker azonban nem mindig párosul igazi értékkel... A közízlés az közízlés.

P. Green: Black Magic Woman/G. Szabó: Gypsy Queen

>>> Kapcsolódó zenék <<<

Mahavishnu John McLaughlin elég korán vetődött el Sri Chinmoy-hoz, még a Miles-féle Kotyvalék keverés előtt. A saját fúziós korszakát megelőző és azt megalapozó My Goals Beyond album bookletjében már idéz Chinmoy-tól, a borítóra történt együtt fotózkodás mellet. Ez a spirituális behatás azóta is kíséri az életét és meg is határozta zenei pályafutását. 1971-72-ben Santanaval együtt töltöttek hosszabb időt Indiában., a gurunál. Ennek lett az eredménye a fentebb említett, mára korszakossá nemesedett album. Ebben Coltrain meditatív korszaka előtt tisztelegnek, az egész albumot ez alapozza meg. A felállás azonban elég érdekes. Santana képviseli a rock oldalt. Larry Young billentyűs a Tony Williams LifeTime zaklatott intelligenciáját, az ütősök a későbbi Shaktikat, Billy Cobham a Mahavishnu Orchestra vérbő jazzrockját, Mclaughlin meg mindet. Az album csúcs darabját választom meghallgatásra: Nosza, ugorjunk be az Úr házába!

C. Santana-J. McLaughlin: 04 - Let Us Go into the House of the Lord

A felvezetőben McLaughlin gitározik csak. Az első szóló Santana-é, John belépője egyszerűen frenetikus. Young közjátéka a Hammondon lenyugvás helyett káoszt teremt, ebből simul ki John hosszabb szólója, majd váltanak egy páros felelgetésbe Santanaval, ami már a harmónia, az egyensúly megteremtése. Mindenesetre, eléggé szembetűnő a két gitáros merőben eltérő indíttatása. Carlos – szerintem – beszűkült improvizációs képessége itt eléggé nyilvánvaló. Spirituális és zenei kalandozása azonban mindenképpen megérte, egyrészt az előbbi, majd az azt követő saját albuma, a Caravanserai miatt is. Ez egy félelmetesen egységes koncepció album. Ötlet dús és  erős szellemi alapokra épülő. Messze kimagaslik a Santana életműből. Persze, hogy nem volt sikeres, ezért a jó öreg Carlos a továbbiakban feladta az elveit és a pénzkeresés felé irányította további pályáját, nem is kis sikerrel. Az igazi zene szeretőket meg hálaistennek elég sok más jó (sőt jobb) gitáros kárpótolta ezért a pályatévesztésért. Illusztrációnak az album finálé darabját választottam.

Santana: Every Step Of The Way

A hónap lemeze elé

2010. szeptember 14., kedd

Comments: (6)

-
Kurt Blaukopf, Mahler egyik legjobb életrajz írója szerint Mahler zenéjéhez az 1. és a 4. szimfónián, valamint a Dal a Földről-ön keresztül lehet  a legkönnyebben eljutni. Szerencsém volt, az 1. szimfónia zárótételének heroikus fináléjába kapcsolódtam be, még 1981-ben. Zappa szerint: "A jó zene csak úgy jön, és jól seggbe rúg." A fogalmazás rá jellemzően sarkos, mert ez tényleg nagyon jó zene volt, viszont egyszerűen megsemmisített és a mennybe emelt. Találkoztam már a névvel, böngészgetve a rádió műsort, de valahogy nem volt kedvem a (látszatra) riasztó hosszúságú szimfóniákhoz. Innen kezdve viszont kerestem, de akkoriban csak egy táskarádión hallgattam zenét (egzisztenciálisan átmeneti időszakom volt, meg a fotózás elvitt minden fölösen megszerzett anyagi hátteret), de ez a zene nem tud élni, ha dobozból szól.
A digitális korongok megjelenése sem nagyon izgatott még. '86 környékén a nagybátyámnál hallottam először CD-t, és elég műanyag hangja volt. Aztán Pongi barátom 90-ben vett egy jó DENON játszót, és az ő zenei hátterén egészen jól hangzottak a lézer frizbik. Akkoriban jelent meg nálunk Leonard Berstein halála előtti Mahler ciklusának néhány kazettája, meg bakelitje, az 1. szimfóniát gyorsan be is szereztem kazettán, de Gyuri cuccát hallgatva beleült a fülembe a bogár. Még csak valutás boltokban lehetett kapni CD-ket és az egyikben felfedeztem azt az 1.-őt, ami nekem azon a szánalmasan szóló hordozón volt otthon meg. Egy finn képügynökség jóvoltából volt némi dollárom, az mind rá is ment. A saját Hi-Fi-m egy év múlva állt össze (nyertem Kanadában egy fődíjat :), addigra már volt vagy 4-5 CD-m ebből a sorozatból, ma a teljes, gyűjteményem legféltettebb része. Ekkor kerestem életrajzokat Mahlerről és a fent említett könyv utalása miatt az elsők között szereztem be a Dal a Földről-t. Lenny már nem tudta befejezni a ciklust, ez "szimfónia" kimaradt belőle. A 9-es átka (lásd majd a bejegyzésben) rajta fogott (meg a Mahlert szeretőkön, nagyon hiányzik belőle). 
Elsőre nem túl jó felvételt sikerült beszereznem, elég digitálisan szólt, de ez a hat tétel azóta is különösen hat rám. Az, hogy valaki ilyen árnyaltan tudjon a zene nyelvén fogalmazni az élethez való viszonyáról, azóta is rabul ejt. Ma legalább 4-5 formában csücsül csak ez a mű a polcaimon, mégis, CD-n valahogy az itt bemutatottat szeretem (eddig) a legjobban. Christa Ludwig miatt. Egyszerűen beleolvadok a hangjába. Van egy felvételem Bruno Walterrel és Katleen Ferrierrel. Talán abban fogták meg a legjobban a mű lényegét. Walter Mahler tanítványa volt, így ez nem véletlen, Ferrier meg a legszebb alt hangként szólt hozzánk. Kár korai haláláért, így nem érhette meg a korszerű hangrögzítés korát. A CD nagyon rossz hangminőségű, eszmei és zenetörténeti jelentőséggel bír csupán. Bernstein a CBS-szel vett fel a 60-as években teljes Mahler ciklust, az abban fellelhető Dal-ban Dieskau énekli a női tételeket. Nagyon különleges a hatása, mert egészen másfelől közelít az utolsó tétel lényegéhez, mint egy nő. Nagyon felemelő érzés, mégis, a női hangot bensőségesebbnek érzem a Búcsú intimitásához.
(Nem szeretem a németet éneknyelvnek, néha még Wagnernél is irritál, ha meg rockban hallom, röhögőgörcsöt kapok. Mahlernál valahogy átalakul. Nem tudom, mi teszi, az ő dalait csak németül tudom elképzelni. Talán a zene, ami kíséri. Az emberi hangot minden esetben a zenekar részeként kezeli. A hangszerek nem kísérik az éneket, az ének nem emelkedik ki a hangszerek közül. Tökéletes összhangban vannak.)
A Deutsche Gramafon a '70-es években videóra rögzített egy teljes Mahler ciklust Lennyvel. Ebben hallottam először Christa Ludwig tolmácsolásában a művet. Nagyszerű élmény a zseniális szerzeményt ennek a másik két zseninek a tolmácsolásában végig nézni. Kedvcsinálónak (bár minden porcikám tiltakozik ellene) a darab záró 10 percét láthatjátok-hallhatjátok erről, a minőségből ítélve immár DVD-ről. De legalább oda tudjátok képzelni az arcát, ha végig hallgatjátok az oldalsávra kitett teljes művet. Nem érdemes tételenként, igazán egészben hat... Remélem, lesz rá időtök.

Agymenés a Yes-től (Mind Drive)

2010. szeptember 12., vasárnap

Comments: (3)

-
Nem tudom máshogy fordítani, ha valakinek van ötlete, szívesen veszem, nekem akkor is ez marad...

Már vártam.
vzqk50 egy ideje szédületes Yes HD show-kat pakol fel a YouTube-ra, nem tudtam elképzelni, hogy ezt a számot kihagyja. A napokban kaptam az e-mailt, csak csendre volt hozzá szükségem.
A Key to Ascension címmel összefoglalt, 4 CD-ből álló gyűjtemény a Yes 1996-os, San Luis Obispo-ban rögzített szédületes koncertjét és hat, 1997-ben rögzített stúdiófelvételét tartalmazza. A négy korong kuriózuma, hogy hosszú idő után újra a - általam ítélt - legjobb felállásban szólalnak meg: Anderson, Howe, Squire, Wakeman, White.
A koncert magáért beszél, aki teheti nézze meg a DVD-t, a stúdió rész meg egészen meglepően eredeti és Yesesen zseniális. Mind közül a kiemelkedő darab a bejegyzés címét adó:



Nem kívánok a zenéről írni, számomra egészen egyértelmű, a nagy 70-es évekbéli korszak reinkarnálása a mába. Csupán néhány dolgot emelnék ki: a középrész ezoterikus misztikumát, Steve Howe érzelmi kirobbanását a gitáron, (amikor nem a technikai tudás, hanem az érzelmi azonosulás dominál) a befejező részben és a fricskát az orrunkra, a zene banális lekeverésével. Összefoglalva benne saját múltjukat a jelen eszközeivel, megszabva egy lehetséges jövőbe vezető utat a zene gondolatiságán át. Anderson szándéka szerint: "A XXI. század küszöbén le akartuk rakni annak zenei irányát." A YES a századforduló zenéje!!! Jó lenne, ha lenne követőjük...

vzkq50 egy zseniális Yes rajongó Amerikából. Roger Dean (a Yes hivatalos grafikusművésze) munkáira és saját fotóira alapozva különleges képi aláfestéseket produkál a kifinomult zenék mellé. Ezzel mindannyian jól járunk, mert nem a gyatra koncertfelvételeket kell nézni, és minimum a zenét jó minőségben hallhatjuk. Ám, különösen az ebben jártas szemészek észre vehetik, hogy - a technikát kihasználva - sok esetben milyen érzékenységgel követik a képek a zene hullámzását, még ha néha kicsit belemagyarázók is. Napokat el lehet tölteni David videótárában annak, aki szereti ezeket a zenéket.

>>> Kapcsolódó zenék <<<

A Mind Drive egyébként az XYZ nevű zenekar darabja 1981-ből, a nagy kísérletezések és elkefélések évtizedének kezdetekor, amelyben Jimmy Page mellett Chris Squire és Alan White húzta  a talpalávalót. Vita folyt - úgy tudom - Page és a Yes között, hogy jogos volt a zenekar szerzőgárdája neve alatt feltüntetni a számot a lemezen, ebben nem akarok állást foglalni, össze kell vetni a korai darabot ezzel. Nem ágyazom be, csupán linkelem, mert minek itt bámulni a töksötét screent: http://www.youtube.com/watch?v=qKhcwwNeoKI&feature=related

Helyette inkább a sokat szapult Yes lemezről, a Big Generatorról egy igazi kuriózum David képeivel, az I'm Running. Ebben Anderson meghajol az általa is nagyra tartott Bob Marley előtt, ám a könnyed, szinte banális, ám mégis kuszának tűnő darab a végére olyan Yeses pörgést vesz fel, ami mindenképpen érdemes a meghallgatásra. Egyszerűen imádom...



Ezzel a bejegyzéssel és David videótárának a látogatásra való ösztönzéssel azok figyelmét igyekszem a YES korszakos jelentőségére felhívni, akik erről még nem tudnak. Amelyik zene ilyen képi (és egyéb) gondolatokat tud ébreszteni, az nem egyszerűen csak rock...

Ha még nem borultál ki, nézd meg ezt is: Ébredés

Zenei átalakulás 9. - Utolsó vonat... Monkees/Cassandra Wilson

2010. szeptember 10., péntek

Comments: (4)

-
Ezt a bejegyzést Balogh Anita legutóbbi blogbejegyzése inspirálta, így ezt most Neki ajánlom...

Volt a hatvanas években egy amerikai zenekar, amely a talányos Majmok (Monkess) nevet viselte. Épeszű ember ilyet ritkán ragaszt magára, mint később kiderült, a zenekart egy filmes csapat hozta össze egy TV-sorozat kedvéért (bezony, a szappanopera sem a hetvenes évek találmánya), amiért a "szakma" fújt is rájuk rendesen. "Semmiért pénz"...  (Vajon Mark erre is gondolt?) Mi idehaza nem nagyon tudtunk erről, én szerettem a számaikat, azt a párat, amit hallhattunk. És az a röhej, ha az Oldies FM-en beszalad egy-egy szösszenetük, még ma is élvezettel hallgatom. Biztos a nosztalgia miatt. Ezek egyike a Last Train to Clarksville:



A szám most azért lett bejegyzési alany (bár valóban nem a rock történetének legfényesebb darabja), mert az említett fotográfus hölgy bejegyzésének a címe egy Cassandra Wilson album, illetve szám címével azonos. A bejegyzés ennek ellenére egy csodás csángó népdalhoz vezetett a YouTubra, és azt meghallgatva, kicsit megpihenve a naptárgyártás taposómama közben szétnéztem egy kicsit CW felhozatalban, ha már beugrott a neve a fejembe. Nem hittem a szememnek, amikor a listában az előbb említett Monkees darab címét is felfedeztem, rá is klikkeltem, el is haltam, utána már csak a tesót kellett megkeresni.




A 96-os Varsói felvétel igazi kincs. Remek csapat tolja a zenét Cassandra alá, szeretem az ilyen tisztán akusztikus felállásokat, az ütősre meg rém irigy vagyok. Remélem Anita, Neked is meglepetés lesz, ha ugyan még nem keveredtél el hozzá...

>>> Kapcsolódó zene <<<

Cassandra Wilsonnak remek feldolgozási vannak, nemcsak a könnyűzene, hanem a jazz világából is. Egyik korábbi, e sorozat részét képező bejegyzésemben egy Joni Mitchell klasszikus kapcsán került szóba, a fotós bejegyzés okán említett album (Travellig Miles) pedig Miles Davis előtt tiszteleg, ezen keresztül ismertem meg Wilsont.  Egy rakás remek Davis nóta ugyanolyan remek átirataival. Most még sem egy Davis darabot kapcsolok ide, (jó lesz az később is ebben a sorozatban :), hanem az album, számomra legkedvesebb számát, egyikét azoknak, amik nem Miles szerzeményei.


Ma 150 éve...

2010. szeptember 5., vasárnap

Comments: (3)

-
...született az az ember, akinek a neve számomra kb. 30 éve egyet jelent a szimfónikus zenével. Háromszorosan volt kirekesztett. Cseh születésüként a Monarchiában, osztrák állampolgárként a németek közül, zsidóként pedig egész Európában. Ahasvérus reinkarnációja,  a megváltás örök keresője volt. Bruckner (az egyik nagy példakép, Wagner mellett) kereste a zenéjével Istent, Mahlerben megszólalt belül és azt vetette kottára. Korában karmesterként sikeresebb volt, mára viszont a modern hangrögzítés technika korában egyre népszerűbb. Így dolgoznak vissza az energiák, amit hallgatunk otthon, azt a koncertteremben is akarjuk. Napjainkban egy Mahler koncert bárhol a világon telt házat jelent.
Ma szobrot avatnak az Operában neki. Éppen ideje volt. Pár évig igazgatója volt a XiX. század végén, és ezalatt nem akármilyen darabokat vitt színre, például elsőként a teljes Ringet.  Első szimfóniájának is volt az. Csak jó honi szokásként, neves zeneszerzőnk hozzá méltatlan rokona, kificamodott nemzeti érzésekre hivatkozva sikerrel el is üldözte.
Talán nem véletlen, hogy a ceremónia után a 2. szimfónia, a Feltámadás szimfóniája hangzik fel. Vannak félelmeim, hogyan fog ott megszólalni, hiszen annak a műnek nagy tér kell, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy elhangzik és ott.
Nem teszek ma semmi magam választotta zenét a bejegyzéshez. Részletet nem akarok, mert nem lehet 8-10 percben jellemezni azt, amit a szimfóniái és a dalművei igazából tartalmaznak.  Az említett szimfónia fent van teljes terjedelmében ugyan, de elég rossz hangminőségben. Menjetek a YouTube-ra, ha ide klikkeltek elég sok klip közül lehet válogatni. Keressétek azokat, amelyeken Bernstein, Rattle, Abbado vagy Fischer Iván vezényel.
Én haza megyek és előveszem Lenny második DG Mahler összkiadásából a 2.-at és este kicsit én is mennybe megyek.