Rockboszorkák

2010. november 24., szerda

Comments: (7)


A hölgyek a rockszínpadon mindig különleges élményt adnak a rajongóknak. A pasik elementáris jelenlétét bizonyos fajta finomsággal, jobbára a külső és belső szépségükből adódó kisugárzással ellensúlyozzák. A rock zene dinamikája a női lágysággal (vagy néha az erőteljes szellemi keménységgel) érdekes ötvözetet eredményez. Ezekből válogatnék most, bevallottan személyes és nosztalgikus indíttatásból.
A sort a Jefferson Airplannel kezdem. A san francisco-i pszichedelia egyik legjelentősebb képviselője volt ez a társulat. Első lemezük után csatlakozott hozzájuk Grace Slick. A titokzatos szépségű és egyéniségű nő olyan plusz töltést adott a zenekarnak, ami elindította őket a világsiker felé. Grace hangja talán nem a legiskolázottabb, de szenvedélyes előadásmódja és különleges szépsége mellett ez igazán elsikkad. Kevés jó minőségű felvételt lehet fellelni, a rövid White Rabbit talán megerősít állításomban.

A hatvanas évek közepe volt az időszak, amikor az addigi beat mellett felütötte a fejét az amerikai blues-ból és jazz-ből táplálkozó új generációs zene, a rythm & blues. Egyre igényesebb, magasabb hangszeres tudást igénylő számok születtek az új zenekaroktól. Ezek egyike volt az angliai Brian Auger and the Trinity akikhez csatlakozott Julie Driscoll énekesnek. Brian Auger kiváló orgonista volt, méltatlanul került később a süllyesztőbe. Miként a zenekar is Julie-val, ezzel a remek hangú nővel együtt. Egy ritka, ám annál vérbőbb koncert felvétel után nem mehetek el a csapat legismertebb száma mellett sem el.


Ugyancsak a ködös Albionban alakult a Stone The Crow nevű társulat, Maggie Bell énekesnővel az élén. Erőteljesen blues alapú számokat szereztek, amihez Maggie karcos hangja remekül illett. Ma fellelhető lemezeik féltett darabjai a gyűjteményemnek. A már sokat említett lemezkölcsönzőből hoztunk ki egy gitár válogatást. Azon hallottuk Gyurival együtt először az itt bemutatott dalt.

Nem akarok kis hazánkhoz sem hűtlen lenni. Zalatnay Cini volt talán az egyetlen olyan hazai énekesnő annak idején, aki a sláger, vagy a beat éneklése mellett  engedett az újabb hullámoknak is, és az akkoriban legrockosabb Metróval készített néhány komolyabb hangvételű számot is. Ezek egyike volt a Zöld borostyán, ami nagy kedvencem volt, bár a Driscollos utánérzés erősen fülbeötlő.

Lehet ez az összeállítás teljes Janis nélkül??? Azt hiszem nem! Sokat nem is kell azt hiszem ennél résznél papolnom. Csupán annyit szeretnék, elég hosszas keresgélés után sikerült olyan  viszonylag jó minőségű felvételt találnom, amivel talán újdonságként is léphetek elő látogatóimnak.

Ha már Amerika, Joni Mitchell!!! Ennek az összeállításnak kétség kivűl a legjelentősebb alakja. A mai napig koncertezik, változó hangjához megtalálja a mindig megfelelő műfajt és előadásmódot. Sokoldalú személyiség. Számainak zenéjét és szövegét maga írja és hangszereli. Gitározik és zongorázik is az éneklés mellett, de fest és fotózik is. Lemezeinek borítóit mag tervezi. Először a Band (Bob Dylan kísérőzenekara) búcsúkoncertjéről készült Scorsese filmben láttam és hallottam. Addig csak tudtam, hogy létezik, egyedül a Woodstockot ismertem, de azt is a CSN&Y-tól. Kijött a színpadra egy elsőre nem igazán vonzó nő, aztán megpendítette a gitárját, dalra fakasztotta a száját és egy pillanat alatt megszépült. Nem akartam hinni a komplex látványnak. Azóta szinte a teljes életművét ismerem, és bátran állíthatom, hogy a korszak egyik legnagyobb zenei egyénisége. A filmből választottam a részletet.

Röpködök itt az óceán felett, de már Angliában maradok. A Yardbirds feloszlott a hatvanas évek végére és két tagja Keith Relf és Jim McCarthy új bandát hozott össze Rennaissance néven. Ebben többek között tag volt John Hawken a Nashville Teens zongoristája is és az énekesi posztot Relf nővére, Jane töltötte be. Az első két lemez követte az előd zenekar útját, némi folk és klasszikus ötvözéssel, de nem igazán volt sikeres (pedig szerintem ezek az igazán jók). A zenekar folyamatosan teljesen kicserélődve érte el 1971-re a későbbi sikeres formációját. A szerencsés fordulat a remekül eltalált énekesnőnek, Annie Haslamnak és a nagyívű, szimfonikus zenei felépítéseknek volt köszönhető. Néhány igen nagy és emlékezetes számot hagytak határa a hetvenes évek végéig tartó fényes időszakukból. Sajnos, ebből alig találni koncert felvételt, remélem ez a rövid szemelvény visszaad valamit Annie egyedülálló egyéniségéből.

Szándékosan hagytam a végére, a számomra is csak később megismert Curved Airt. Énekesnőjük, Sonja Kristina varászlatos szépségéről hallottam csak akkoriban, még varázslatosabb hangjával és a zenekar különleges hangulatú számaival a CD korszak eljövetelekor sikerült megismerkednem. Egy a Beatclubban és egy 1972-ben, a belga TV-ben felvett műsorból válogatok két számot, de kénytelen vagyok mellékelni csak mp3-on első lemezük, az Airconditioning kiemelkedő darabját, a Situations-t, hogy érzékeltetni lehessen az énekesnő szépsége és hangja mögött meghúzódó nagyon tartalmas zenét. Azt hiszem, gazdagabb lesz az élmény a szám mögé odaidézett arccal...




Texte alternatif


Ez az összeállítás a letűnt időkből táplálkozott, de okvetlenül sort kerítek a későbbiekben a ma rockjában is fellelhető, számomra érdekesnek talált énekesnőkre...

Elfeledett bandák, elfeledett opuszok

2010. november 16., kedd

Comments: (6)


Voltak a boldog hatvanas-hetvenes évek fordulójának igen jó, úm. második vonalas zenekarai a rock világában. Mára sokan nemcsak őket, hanem a számaik zömét is elfeledték. Pedig sokuk ért annyit, mint az akkor "sztárolt" bandák, csak ezekben nem láttak pénzt. Mert hogy az igazi érték nem pénzben mérődik. Nos, ezekből az elfeledett zenékből válogattam visszatérésem alkalmából, mielőtt még én is a feledésbe merülnék ezzel a zenei posztolódásommal együtt... A címben jelzett opusz arra utal, hogy hét percnél hosszabb dalokat szedegettem össze, s lesz itt még 23 perces is.

Várj míg betölt, vagy tegyél fel Flash Playert!

 

– A sort a Blind Faith-szel kezdem, a méltatlanul hamar süllyesztőbe került szupergruppal. Hogy ez így történt, az én generációmnak is köszönhető. A Cream után nem nagyon voltunk vevők a Stevie Winwood által behozott avantgardizmusra. A darab Ginger Baker szerzeménye. Az egész szám, a szólókkal együtt a rock egyik fényes drágaköve.
– Az Audience nem maradhat ki ebből a szedegetésből. Ha nincs Komjáthy, bizony keveset tudnánk rólunk, vagy talán semmit. Második lemezükről válogattam egy hosszabb impró részt tartalmazó darabot.
– A Bloodrock hamar semmibe foszlott texas-i csapat volt. Gyurival a lemezkölcsönző jóvoltából ismerkedhettünk meg velük, harmadik lemezükön keresztül. A zenekar Amerikában egy bizonyos körben a mai napig népszerű. Sokan a második lemezüket tartják a legjobbnak. Erről azt a számot válogattam, amelyben egyik, motorbalesetben meghalt zenésztársuknak állítanak emléket.
– A Focus második lemezének második felén egy hosszú lélegzetű darab méltán emeli Jan Ackermann zenei pályafutását a legnagyobb magasságokba. A talányos cím mögött Orpheus és Euridice mondájának megzenésített verziója búvik meg.
– A Heaven nevű zenekarnak összevissza egy albuma jelent meg Brass Rock címen. A denveri hegylakófiakból és indiánokból összeállt csapat bizony meghalt a már akkor kegyetlen médiapiac forgatagában. A mai napig hálás vagyok Komjáthynak, hogy megismerhettem ezt a lemezt. A kalóz kiadású CD hangtáram féltett darabja. KGyuri műsoridejébe akkor nem fért bele az utolsó két szám. Amikor feltettem a CD-t, igencsak leesett az állam az utolsó szám hallatán. Ezt hallhatjátok most.
– A Black Widow (nem tévesztendő össze a kilencvenes évek hm bandájával!) Leicesterben alakult. A sátánisztikus-kaballisztikus zenei indíttatás Tőlük ered, a Black Sabbath innen orozta. Ők viszont jobb marketinggel bírhattak, vagy Ozzynak csípték jobban a képét. Sacrifice c. albumukról választottam a címadó számot.
– A Jethro Tull első albumán és azt megelőző kislemezein egy vérbő gitáros, Mick Abraham nyűtte a húrokat. Viszont elég erős egyéniségnek bizonyult Anderson mellett, és mivel nem tudták összehangolni a bluest a fuvolával, Mick szedte a sátorfáját és megalapította saját zenekarát Blodwyn Pig néven. A rythm & blues nóták között igazi csemegének számít második albumukon az itt bemutatott szám.
– A Sugarloaf (ez sem tévesztendő össze a most ismert akármivel!) kansasi banda volt. Biztos vidékiségük miatt nem engedték Őket előre törni. Pedig Green Eyes Lady c. darabjuk óriási siker volt a maga idejében. Sor lemezeik szinte beszerezhetetlenek, egy válogatás CD-t sikerült begyűjtenem. Arról válogattam a Bachba szőtt rockfantáziát.
– A Steamhammert az utánam jövő generációk egy legyintéssel elintézik, mivel vezető gitárosuk, miután felkopott az álluk, beállt Rod Stewart zenekarába. Ettől azonban még nem koptak el a Steamben szerzett érdemei. Hogy mennyire jó gitáros volt, az a negyedik, Speech című albumukról válogatott 16 perces Penumbra-ból ki is derül. (Tudja valaki, hogy mit takar a cím? Sehol sem találtam infót.) A közép rész gitár-dob duója fenomenális, de az egész szám, úgy, ahogy van.
– Végére hagytam a talán annyira nem elfeledett Grand Funk Railroad szerintem legjobb lemezének, az E Prolibus Funk utolsó számát. Szeretem a zenei fúziókat. Különösen, amikor nem utólag fúzionálnak, hanem előre így írják meg a számot. A rock és a szimfonikus zene ötvözése mindig izgalmas. Ez azonban ezzel a kőkemény zenekarral pedig különlegesen nagyszerű élmény.

Elnézéseteket kérem a hosszú hallgatásért. Mostanában nem nagyon volt hosszabb egybe függő időm. Ezen a poszton 10 óra óta dolgozom. Nem szeretem összecsapni ezeket a bejegyzéseket. Ha nincs elég időm alaposan nekifeküdni, inkább bele sem kezdek. A naptár időszak és zenész barátaim honlapja elfoglalttá tett. (Kukkantsatok be a Kukkoldájukba, ha nem rémiszt el Benneteket, hogy Velem találkozhattok ott, botcsinálta kongásként.)
Most kicsi lélegzethez jutok, és újra aktív lehetek itt is. Bár  nem bánom, hogy a Mahler lemez kissé hosszasan lett prolongálva, hamarosan ott is megtörténik a csere, ehhez azonban még egy különleges külső segítségre várok...