Újévre

2010. december 31., péntek

Comments: (1)

 
Kedves Barátaim!
Nem akarom a szót szaporítani, csak Boldog Újévet kívánni Nektek, meg vidám évbúcsúztatást. Zenével nem készültem, mert mB barátom, a Zappa Pont remek bloggerje elkészítette a Mágus 70. születésnapján feltett klip magyar nyelvű szövegezését, a különleges keverés leírásával együtt. Nem tudok ennél találóbban Nektek sem minden jót kívánni mára, holnapra, azutánra.

Klikk ide! Jövőre ugyanitt!!!

Három kívánság, mára

2010. december 24., péntek

Comments: (2)

 
Teljék örömben a készülődés az estére!



Gyúljon a gyertyákkal együtt fény a lelketekben, amikor együtt álltok a Fa alatt! Idézzétek meg minden szerettetek lelkét magatokban, akikkel nem lehettek ma este együtt...



Töltsön el Benneteket az éjfél az Ünnep szentségével, mindegy hogyan és hol...



Boldog Karácsonyt Zene és Szó Barátok!

Hetven lenne...

2010. december 21., kedd

Comments: (5)


...ma, Frank, a – azt hiszem, nemcsak én gondolom így – XX. század második felének kimagasló zenei egyénisége. Zenei öröksége sokkal nagyobb annál a több, mint 60, életében kiadott albumnál, hiszen szerzeményeinek javarészét kortárs zenekari alapokra hangszerelte. Saját bevallása szerint azért adta elő rock(szerű)zenekarjaival ezeket, hogy pénzt kereshessen, és finanszírozhassa zeneszerzői tevékenységét. Mára kezdi az általános zenei szakma is elismerni zsenialitását. Egyre több Zappa koncert kerül színpadra klasszikus zenei hangszerekkel zenélő kamara, vagy szimfonikus zenekarok, híres karmesterek előadásában. Több, mint 20-ra tehető mára az ilyen jellegű zenekarok Zappa albumjainak a száma.
Rockzenésznek nevezni Frank Zappát, olyan, mint Mahlert karmesternek, vagy Tolsztojt háborús regényírónak.
Azt hiszem, időben ment el. Itt hagyta nekünk még hattyúdalaként a Yellow Sharkot, archívumában a mérhetetlen és még feldolgozatlan kottát és felvételt, majd fogta magát, felment a zenészhaverok közé.
Ha élne, rosszkedvűen ünnepelné ezt a napot, utálná a XXI. századot, kivéve a Blue Ray technikát és a sokpontegyes hangvisszaadást. Meg a jó zenét, csak egyre kevesebb születik... Sablonra faragott és fényezett álcsillagok annál inkább.
Zappa zenéje és életfilozófiája erre is jó, tisztán látni ebben a rózsaszínű, de erősen fingszagú médiacirkuszban.

Erősen gondban voltam, mivel illusztráljak. Ekkora zenei hagyatékból nehéz a megfelelőt kiválasztani. Véletlenül találtam rá erre a felvételre, ami egy nagyszerű videó- és hangmix a Strictly Genteel-re (Szigorúan Előkelő, az én értelmezésem szerint.) Az alap a 200 Motels film és a '71-ben rögzített zene. Erre épül rá a Londoni Szimfonikusokkal 1981-ben készült felvétel és belelopva a a '88-as Make Jazz Noise Here albumból a darab részlete. Igazi boszorkányüst. Frank átfogó zenei világa, képzelet világa, szervező és rendező egyénisége és vitriolos humora, egyben. Hiányzol és mégsem, mert mindig van mit hallgatni Tőled, és hagytál még hátra elég sok meglepetést...

Five Peace Band (Chick Corea&John McLaughlin

2010. december 11., szombat

Comments: (3)

 
Érdekes a név szójátéka, bár lehet, hogy csak én értelmezem így. A "piece" (rész) angol szó átértelmezése a Békére...
Milyen furcsa ezt így leírni, hogy a jazz két nagy öregje, hiszen lassan 40 éve ez a két nagyszerű zenész jelenti számomra (Miles Davis) mellett a jazz-t, amit igazán szeretek elmélyülten hallgatni.  Fiatal zsenikként röppentek ki a Bitches Brew sessionökből. Megint összeálltak, és bármikor megteszik, valami újat alkotnak. Bevették maguk mellé a szaxofon fenomént, Kenny Garrettet, aki – ugyanúgy, mint ők – Miles szárnyai alól indult el a hírnév felé. Őt több mint 20 évvel ezelőtt láttam Miles utolsó TV felvételén, és már akkor lenyűgözött. Az ütős Vinnie Colaiuta sem először adja a ritmust John, vagy Chick  mellett. A basszeros Christian McBride-ról azonban nem tudok semmit, neve és munkássága számomra eddig ismeretlen volt. Stúdió lemezt nem vettek fel, viszont majd kétéves koncertsorozatukról kiadtak egy dupla CD-t, ami tavaly Grammy-t jelentett az instrumentális jazzkoncert kategóriában. Egy kis – sajna elég gyér – látványt nyújtanék ízelítőül, a zene azonban méltán kárpótolja a pocsék videótechnikát.



Félelmetes a dobos "Cobhami" ritmusözöne, Garrett megbölcsesedett, ám mégis szuggesztív játékmódja, Chick és John kiteljesedett magabiztossága. Jól ismerem mind a kettő zenei életművét, és igazából azért szeretem őket, mert képtelenek beszűkülni egy irányzatba, bármiben otthon érzik magukat, legyen az klasszikus hangszerelésű zene, indiai, vagy spanyol népzenéből táplálkozó műfajok, a jazz bármely irányzata és még a kortárs zene is.
Sokrétűségüket szeretném érzékeltetni erről a dupla lemezről kiválasztott, számomra legizgalmasabb számmal, a talányos című Hymn to Andromeda-val (napok óta hallgatom, nem tudok vele betelni). A több részre tagolt, több mint 27 perces darab nagyszerű példa a zenészek sok irányú szellemi táplálkozásáról. Chick kifinomult zongora bevezetője és a  vonózott bőgő szelíd dünnyögése elragad a Földről, ki az Univerzumba, ahová esendőként megérkezve John jajgató-síró gitárja kér eligazítást. Innen száguldás kezdődik a határtalanság határai között. A ritmusszekció mantrázó hullámzása felett Kenny szaxofonja éteri zsolozsmába kezd, ami extázisba emelkedik az egész szám csúcspontján. S mégsem őrjöngésbe, valamiféle átszellemült érzésbe, amitől elcsuklik a hang és dadogva keresi a szavakat arra, amire nincs is. (Egyszerűen képtelenség nem becsukott szemmel, mozdulatlanul hallgatni...) Egyszerre viaskodik bennünk a zenével együtt a démon az angyallal. A szaxofon elhaló kifulladásával éledünk és hagyjuk ott a dimenziók rengetegét. Chick csillagsziporkázású zongora futamai elnyugtatnak és visszahoznak oda, ahonnan indultunk...

Texte alternatif

 

Egy kis epizóddal zárnám ezt a hosszúra nyúlt bejegyzést. Egy megkapó duettel, ami bepillantást nyer Chick Corea és John McLaughlin műfajokon átívelő nagyságába.

Amikor a zenének vége (In memoriam Jim Morrison)

2010. december 8., szerda

Comments: (6)


Ma lenne 67 éves a rock örökös poétája, bálványa, az egyik legkarizmatikusabb énekese  és előadója, Jim Morrison. A Doors nem lett volna az nélküle, amivé vált, és Ő sem lenne ma az a Doors nélkül, aki rockgenerációkon átívelve a mai napig minden korosztály fogékony rétege zeneszeretetének kihagyhatatlan része. Bár a zene végéről énekelt a Gyíkkirály második lemezükön és majd minden koncertjükön, a zene – és amit Ők is teremtettek – örök, és ebben jelentőségük megkérdőjelezhetetlen.



A szám fordítása Földes (Hobó) László versezetében

A zenének vége, a zenének vége, babe.
A zenének vége, oltsd ki a fényt,
Oltsd ki a fényt, oltsd ki a fényt!

A zenének vége, a zenének vége, babe.

A zenének vége, oltsd ki a fényt,
Oltsd ki a fényt, oltsd ki a fényt,

Mert furcsa barát a zenéd,

Táncol a tűzben, mint illenék,
Egyetlen barátod a zenéd. Míg jön a vég,
Míg jön a vég, míg jön a vég, míg jön a vég!

A feltámadók névsorából húzz ki engem,

Igazold az alibim a börtönömben, pár barát még benn vár.
A tükörben az arc nem hagy,
Az ablakban a lány nem kap.
Az élők tora, kiállt a lány.
Valahol kinn vár rám.

Mielőtt elnyel engem, mielőtt a nagy álom elnyel engem,

Hallanom kell, hallanom kell, hogy sír a lepkekirály.
Gyere vissza, karom téged vár!
Elfárasztott minket a túl sok csavargás.
A földig hajtott fejű várakozás.
Játszik egy nagyon szelíd hang,
Nagyon közel, de távol még,
Nagyon halkan, és nagyon szép,
Jöjj ma még! Jöjj ma még!
Jöjj ma még! Jöjj ma még!
Jöjj ma! Jöjj ma még!
Jöjj, jöjj, jöjj, jöjj, jöjj,
Jöjj, jöjj, jöjj, jöjj,

Mit tettek veled, óh, Föld?

Mit vétett nekik a gyönyörű nővér?
Szétdúlva, kifosztva, meggyalázva,
Fekszik a hajnal oldalán.
Befonja testét a sok szögesdrót.
Drót, szögesdrót.

Játszik egy nagyon szelíd hang.

A fejed a földre hajtsd!
Játszik egy nagyon szelíd hang
Szinte suttog, szinte sír.
Szinte suttog, szinte sír.

Azt hittem az én szívem mindent kibír.

A világot akarjuk! És most!
A világot akarjuk! És most!

A világ kell és most, most, most, most, most.

Perzsa éj! Lásd a fényt!
Perzsa éj! Lásd a fényt!

Jézus! Jézus! Ments meg! Jézus!


A zenének vége, a zenének vége, babe.

A zenének vége, oltsd ki a fényt,
Oltsd ki a fényt, oltsd ki a fényt,

Mert furcsa barát a zenéd.

Táncolj a tűzben, mint illenék.
Egyetlen barátod: a zenéd.
Míg jön a vég! Míg jön a vég!
Míg jön a vég! Míg jön a vég!


Elhozta magának, abból a tudathasadásból fakadóan, amit az okozott, hogy, nem a költő, hanem a rocksztár előtt borult le életében és még nagyon sokáig a világ...

Megkésve (Jaco Pastorius)

2010. december 3., péntek

Comments: (2)


Mostanában mindenben késésben vagy feledésben vagyok. Szegény líbucot sem köszöntöttem fel nevének napján (Kati, bocsásd meg, minden nap jót kívánok Neked, és valahogy kárpótlom!).
A Hangtárnok figyelmeztetett, igaz Ők is  másnap, hogy december 1-én volt Jaco Pastorius születésnapja. Az égi zenészek szerintem már nagyon várták fel maguk közé, ezért szervezhették úgy a sorsát, hogy a kelleténél előbb távozzék ez a zseniális fiatalember. Első, 1976-os szólólemezének első számával, Miles Davis örökzöld Donna Lee-jének virtuóz interpretálásával emlékeznék rá. Ez a rövid klip mindennél többet mond...



Csak összehasonlításul, érdemes átlinkelni az eredeti számra. Jó hallgatni a bebop sodrását és látni Charlie Parkert a fiatal Miles Davisszel.

http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=4864871607701449983

Rockboszorkák

2010. november 24., szerda

Comments: (7)


A hölgyek a rockszínpadon mindig különleges élményt adnak a rajongóknak. A pasik elementáris jelenlétét bizonyos fajta finomsággal, jobbára a külső és belső szépségükből adódó kisugárzással ellensúlyozzák. A rock zene dinamikája a női lágysággal (vagy néha az erőteljes szellemi keménységgel) érdekes ötvözetet eredményez. Ezekből válogatnék most, bevallottan személyes és nosztalgikus indíttatásból.
A sort a Jefferson Airplannel kezdem. A san francisco-i pszichedelia egyik legjelentősebb képviselője volt ez a társulat. Első lemezük után csatlakozott hozzájuk Grace Slick. A titokzatos szépségű és egyéniségű nő olyan plusz töltést adott a zenekarnak, ami elindította őket a világsiker felé. Grace hangja talán nem a legiskolázottabb, de szenvedélyes előadásmódja és különleges szépsége mellett ez igazán elsikkad. Kevés jó minőségű felvételt lehet fellelni, a rövid White Rabbit talán megerősít állításomban.

A hatvanas évek közepe volt az időszak, amikor az addigi beat mellett felütötte a fejét az amerikai blues-ból és jazz-ből táplálkozó új generációs zene, a rythm & blues. Egyre igényesebb, magasabb hangszeres tudást igénylő számok születtek az új zenekaroktól. Ezek egyike volt az angliai Brian Auger and the Trinity akikhez csatlakozott Julie Driscoll énekesnek. Brian Auger kiváló orgonista volt, méltatlanul került később a süllyesztőbe. Miként a zenekar is Julie-val, ezzel a remek hangú nővel együtt. Egy ritka, ám annál vérbőbb koncert felvétel után nem mehetek el a csapat legismertebb száma mellett sem el.


Ugyancsak a ködös Albionban alakult a Stone The Crow nevű társulat, Maggie Bell énekesnővel az élén. Erőteljesen blues alapú számokat szereztek, amihez Maggie karcos hangja remekül illett. Ma fellelhető lemezeik féltett darabjai a gyűjteményemnek. A már sokat említett lemezkölcsönzőből hoztunk ki egy gitár válogatást. Azon hallottuk Gyurival együtt először az itt bemutatott dalt.

Nem akarok kis hazánkhoz sem hűtlen lenni. Zalatnay Cini volt talán az egyetlen olyan hazai énekesnő annak idején, aki a sláger, vagy a beat éneklése mellett  engedett az újabb hullámoknak is, és az akkoriban legrockosabb Metróval készített néhány komolyabb hangvételű számot is. Ezek egyike volt a Zöld borostyán, ami nagy kedvencem volt, bár a Driscollos utánérzés erősen fülbeötlő.

Lehet ez az összeállítás teljes Janis nélkül??? Azt hiszem nem! Sokat nem is kell azt hiszem ennél résznél papolnom. Csupán annyit szeretnék, elég hosszas keresgélés után sikerült olyan  viszonylag jó minőségű felvételt találnom, amivel talán újdonságként is léphetek elő látogatóimnak.

Ha már Amerika, Joni Mitchell!!! Ennek az összeállításnak kétség kivűl a legjelentősebb alakja. A mai napig koncertezik, változó hangjához megtalálja a mindig megfelelő műfajt és előadásmódot. Sokoldalú személyiség. Számainak zenéjét és szövegét maga írja és hangszereli. Gitározik és zongorázik is az éneklés mellett, de fest és fotózik is. Lemezeinek borítóit mag tervezi. Először a Band (Bob Dylan kísérőzenekara) búcsúkoncertjéről készült Scorsese filmben láttam és hallottam. Addig csak tudtam, hogy létezik, egyedül a Woodstockot ismertem, de azt is a CSN&Y-tól. Kijött a színpadra egy elsőre nem igazán vonzó nő, aztán megpendítette a gitárját, dalra fakasztotta a száját és egy pillanat alatt megszépült. Nem akartam hinni a komplex látványnak. Azóta szinte a teljes életművét ismerem, és bátran állíthatom, hogy a korszak egyik legnagyobb zenei egyénisége. A filmből választottam a részletet.

Röpködök itt az óceán felett, de már Angliában maradok. A Yardbirds feloszlott a hatvanas évek végére és két tagja Keith Relf és Jim McCarthy új bandát hozott össze Rennaissance néven. Ebben többek között tag volt John Hawken a Nashville Teens zongoristája is és az énekesi posztot Relf nővére, Jane töltötte be. Az első két lemez követte az előd zenekar útját, némi folk és klasszikus ötvözéssel, de nem igazán volt sikeres (pedig szerintem ezek az igazán jók). A zenekar folyamatosan teljesen kicserélődve érte el 1971-re a későbbi sikeres formációját. A szerencsés fordulat a remekül eltalált énekesnőnek, Annie Haslamnak és a nagyívű, szimfonikus zenei felépítéseknek volt köszönhető. Néhány igen nagy és emlékezetes számot hagytak határa a hetvenes évek végéig tartó fényes időszakukból. Sajnos, ebből alig találni koncert felvételt, remélem ez a rövid szemelvény visszaad valamit Annie egyedülálló egyéniségéből.

Szándékosan hagytam a végére, a számomra is csak később megismert Curved Airt. Énekesnőjük, Sonja Kristina varászlatos szépségéről hallottam csak akkoriban, még varázslatosabb hangjával és a zenekar különleges hangulatú számaival a CD korszak eljövetelekor sikerült megismerkednem. Egy a Beatclubban és egy 1972-ben, a belga TV-ben felvett műsorból válogatok két számot, de kénytelen vagyok mellékelni csak mp3-on első lemezük, az Airconditioning kiemelkedő darabját, a Situations-t, hogy érzékeltetni lehessen az énekesnő szépsége és hangja mögött meghúzódó nagyon tartalmas zenét. Azt hiszem, gazdagabb lesz az élmény a szám mögé odaidézett arccal...




Texte alternatif


Ez az összeállítás a letűnt időkből táplálkozott, de okvetlenül sort kerítek a későbbiekben a ma rockjában is fellelhető, számomra érdekesnek talált énekesnőkre...

Elfeledett bandák, elfeledett opuszok

2010. november 16., kedd

Comments: (6)


Voltak a boldog hatvanas-hetvenes évek fordulójának igen jó, úm. második vonalas zenekarai a rock világában. Mára sokan nemcsak őket, hanem a számaik zömét is elfeledték. Pedig sokuk ért annyit, mint az akkor "sztárolt" bandák, csak ezekben nem láttak pénzt. Mert hogy az igazi érték nem pénzben mérődik. Nos, ezekből az elfeledett zenékből válogattam visszatérésem alkalmából, mielőtt még én is a feledésbe merülnék ezzel a zenei posztolódásommal együtt... A címben jelzett opusz arra utal, hogy hét percnél hosszabb dalokat szedegettem össze, s lesz itt még 23 perces is.

Várj míg betölt, vagy tegyél fel Flash Playert!

 

– A sort a Blind Faith-szel kezdem, a méltatlanul hamar süllyesztőbe került szupergruppal. Hogy ez így történt, az én generációmnak is köszönhető. A Cream után nem nagyon voltunk vevők a Stevie Winwood által behozott avantgardizmusra. A darab Ginger Baker szerzeménye. Az egész szám, a szólókkal együtt a rock egyik fényes drágaköve.
– Az Audience nem maradhat ki ebből a szedegetésből. Ha nincs Komjáthy, bizony keveset tudnánk rólunk, vagy talán semmit. Második lemezükről válogattam egy hosszabb impró részt tartalmazó darabot.
– A Bloodrock hamar semmibe foszlott texas-i csapat volt. Gyurival a lemezkölcsönző jóvoltából ismerkedhettünk meg velük, harmadik lemezükön keresztül. A zenekar Amerikában egy bizonyos körben a mai napig népszerű. Sokan a második lemezüket tartják a legjobbnak. Erről azt a számot válogattam, amelyben egyik, motorbalesetben meghalt zenésztársuknak állítanak emléket.
– A Focus második lemezének második felén egy hosszú lélegzetű darab méltán emeli Jan Ackermann zenei pályafutását a legnagyobb magasságokba. A talányos cím mögött Orpheus és Euridice mondájának megzenésített verziója búvik meg.
– A Heaven nevű zenekarnak összevissza egy albuma jelent meg Brass Rock címen. A denveri hegylakófiakból és indiánokból összeállt csapat bizony meghalt a már akkor kegyetlen médiapiac forgatagában. A mai napig hálás vagyok Komjáthynak, hogy megismerhettem ezt a lemezt. A kalóz kiadású CD hangtáram féltett darabja. KGyuri műsoridejébe akkor nem fért bele az utolsó két szám. Amikor feltettem a CD-t, igencsak leesett az állam az utolsó szám hallatán. Ezt hallhatjátok most.
– A Black Widow (nem tévesztendő össze a kilencvenes évek hm bandájával!) Leicesterben alakult. A sátánisztikus-kaballisztikus zenei indíttatás Tőlük ered, a Black Sabbath innen orozta. Ők viszont jobb marketinggel bírhattak, vagy Ozzynak csípték jobban a képét. Sacrifice c. albumukról választottam a címadó számot.
– A Jethro Tull első albumán és azt megelőző kislemezein egy vérbő gitáros, Mick Abraham nyűtte a húrokat. Viszont elég erős egyéniségnek bizonyult Anderson mellett, és mivel nem tudták összehangolni a bluest a fuvolával, Mick szedte a sátorfáját és megalapította saját zenekarát Blodwyn Pig néven. A rythm & blues nóták között igazi csemegének számít második albumukon az itt bemutatott szám.
– A Sugarloaf (ez sem tévesztendő össze a most ismert akármivel!) kansasi banda volt. Biztos vidékiségük miatt nem engedték Őket előre törni. Pedig Green Eyes Lady c. darabjuk óriási siker volt a maga idejében. Sor lemezeik szinte beszerezhetetlenek, egy válogatás CD-t sikerült begyűjtenem. Arról válogattam a Bachba szőtt rockfantáziát.
– A Steamhammert az utánam jövő generációk egy legyintéssel elintézik, mivel vezető gitárosuk, miután felkopott az álluk, beállt Rod Stewart zenekarába. Ettől azonban még nem koptak el a Steamben szerzett érdemei. Hogy mennyire jó gitáros volt, az a negyedik, Speech című albumukról válogatott 16 perces Penumbra-ból ki is derül. (Tudja valaki, hogy mit takar a cím? Sehol sem találtam infót.) A közép rész gitár-dob duója fenomenális, de az egész szám, úgy, ahogy van.
– Végére hagytam a talán annyira nem elfeledett Grand Funk Railroad szerintem legjobb lemezének, az E Prolibus Funk utolsó számát. Szeretem a zenei fúziókat. Különösen, amikor nem utólag fúzionálnak, hanem előre így írják meg a számot. A rock és a szimfonikus zene ötvözése mindig izgalmas. Ez azonban ezzel a kőkemény zenekarral pedig különlegesen nagyszerű élmény.

Elnézéseteket kérem a hosszú hallgatásért. Mostanában nem nagyon volt hosszabb egybe függő időm. Ezen a poszton 10 óra óta dolgozom. Nem szeretem összecsapni ezeket a bejegyzéseket. Ha nincs elég időm alaposan nekifeküdni, inkább bele sem kezdek. A naptár időszak és zenész barátaim honlapja elfoglalttá tett. (Kukkantsatok be a Kukkoldájukba, ha nem rémiszt el Benneteket, hogy Velem találkozhattok ott, botcsinálta kongásként.)
Most kicsi lélegzethez jutok, és újra aktív lehetek itt is. Bár  nem bánom, hogy a Mahler lemez kissé hosszasan lett prolongálva, hamarosan ott is megtörténik a csere, ehhez azonban még egy különleges külső segítségre várok...

A Zene Világnapja

2010. október 1., péntek

Comments: (8)


„Az ember, ki legbelül zenétlen
S nem hat rá édes hangok egyezése,
Az kész az árulásra, taktikára,
S szelleme tompa, mint az éjszaka
S érzelme komor, mint Erberus:
Meg ne bízz benne. Hallgass a zenére.”

WILLIAM SHAKESPEARE – VELENCEI KALMÁR

Yehudi Menuhin 1975-ben tett javaslatot az UNESCO felé, hogy minden évben, október 1-én ünnepelje meg a Világ a Zenét. Azóta ez a nap minden művészetek közül a legemelkedettebb Világnapja. Ebből az alkalomból elsőként Benneteket és minden zene szeretőt köszöntök ennek a nagyszerű embernek, világzenésznek és világpolgárnak az egyik legizgalmasabb, Ravi Shankarral történt találkozásából született darabjainak egyikével.



Had folytassam a megemlékezést a magam kedvenceivel, bár a fenti együtt zenélésből készült EMI CD-t is a féltett kincseim között tartom számon.
A Yes nem maradhat ki erről az oldalról ezen a napon. A választott szám az egyik legjellemzőbben foglalja össze a zenekar, de főleg Jon Anderson ezoterikus alapú univerzális világlátását. A mennyei hangokat a rock legfinomabb hajlékonysága keretezi. Igazi ünnepi darab, amit még élvezetesebbé tesz vzqk50 HD show-ja.



A zene a világé! Nem maradhat a köszöntő a Krisztus utolsó megkísértése filmzenéje nélkül. Peter Gabriel legnagyobb erejű alkotása. A világ minden tájáról összetoborzott zenész csapat már önmagában jelképezi a hit és a zene világot átfogó és összekapcsoló jelentőségét. A Passion az egész film és a zenei CD csúcspontja. A világzenészekből álló zenekar előadásában pedig igazi kuriózum. (Nem szégyellem leírni, míg végignéztem a klipet, könnybe lábadtam a záró taktusok alatt.)



A sort Mahler legnagyobb ívű művével, az Ezrek Szimfóniájának aposztrofált 8. fináléjával zárom. Az cím nem véletlen, az 1908-as müncheni  szabadtéri bemutatón a 200 tagú zenekart összességében 800 emberből álló szólisták és kórusok egészítették ki. Bruno Walter visszaemlékezése szerint a mű felcsendülésekor a menny szólalt meg a Veni creator spiritus szólamban. És ugyanez az érzés hatja át a hallgatót a mű befejező traktusában. Az alázat megérdemelt jutalomként magasztosul az örökkévalóság transzcendens fényében.  (Fischer Ádám szerint a halk akkor igazán az, ha sokan halkak. Ez Mahler egyik zsenialitása.)
Sir Simon Rattle a ma élő egyik legnagyobb Mahler dirigens, Fischer Ivánnal együtt. A felvétel külön ünnep az ifjú zenészekkel együtt rezdülő mesterrel.



"Ne próbáljuk a zenét értelmünkkel megérteni! Még csak a szívünkkel se próbáljuk érezni! Csak engedjük spontán módon a Zene-madarat Szív-égboltunkon repülni! Mialatt repül, feltétlenül fel fogja nekünk tárni amije van, és ami ő. Amije van, az a halhatatlanság üzenete, és ami ő az az örökkévalóság folyosója." 

SRI CHIMNOY

Zenei átalakulás 10. - A Fekete varázslóasszony, aki Cigánykirálynő - C. Santana/P. Green/G. Szabó

2010. szeptember 22., szerda

Comments: (3)

-
Ez a bejegyzés kis jubileuma ennek a sorozatnak, így igazi csemegével igyekszem benne kitartásotokat meghálálni. Izgalmassá is akarom tenni, ugyanis előbb az átalakított darabot mutatom be, utána, hogy mikből lett.
Sokan a korai Santana időszakból az Abraxas című, második albumot tartják a legjobbnak, szerintem a III. messze egységesebb és kiforrottabb, legjobbjának azonban a Caravanserai-t tartom a magam szempontjai szerint. Ezen erősen érezhető a John McLaughlinnal közösen tett gurutúra Sri Chinmoy-nál és az abból ihletődött közös album, a Love, Devotion, Surrender hatása.
Kétségtelen azonban, hogy az Abraxas-on fellelhető nagy sláger a mai napig sokak kedvence, Carlosnak meg kihagyhatatlan a koncertjei repertoárjából.

Black Magic Woman/Gypsy Queen - Santana

Hazai "zeneértőink" nagy lelkendezve mindig elörömködtek, hogy a számot Szabó Gábor hangszerelte Santana számára. Ez azonban nagyon messze van a valóságtól. Kitántorgott zsenink valóban nagy hatással volt az ifjú Carlosra, rövid ideig tanult is nála, de a számot egyáltalán nem hangszerelte Santana számára, csupán átengedte a feldolgozás jogát. Az viszont felettébb bosszantó volt, hogy a darab első felének eredeti szerzőjét, a szintén zseniális Peter Greent (John Mayall Bluesbreakers, Fleetwood Mac) soha meg sem említették. Szóval ebből a két tiszta forrásból igyerített a mi kedvenc Carlosunk örökérvényű slágert, szó se róla, nagyon eredeti végeredménnyel. A blues-t és a latinos cool jazzt összeboronálta a maga sajátos stílusába, ami a hangszerelést és gitárosi képességeit illeti. Az egymásutánba szerkesztett két számból azonban erősen kihallható – legalábbis a számomra – a két másik jóember kifinomultabb és sokoldalúbb gitárjátéka. Így van ez annak ellenére, hogy ennek a két darabnak a hallgatottsága vélhetően messze elmarad az előbbiétől. A siker azonban nem mindig párosul igazi értékkel... A közízlés az közízlés.

P. Green: Black Magic Woman/G. Szabó: Gypsy Queen

>>> Kapcsolódó zenék <<<

Mahavishnu John McLaughlin elég korán vetődött el Sri Chinmoy-hoz, még a Miles-féle Kotyvalék keverés előtt. A saját fúziós korszakát megelőző és azt megalapozó My Goals Beyond album bookletjében már idéz Chinmoy-tól, a borítóra történt együtt fotózkodás mellet. Ez a spirituális behatás azóta is kíséri az életét és meg is határozta zenei pályafutását. 1971-72-ben Santanaval együtt töltöttek hosszabb időt Indiában., a gurunál. Ennek lett az eredménye a fentebb említett, mára korszakossá nemesedett album. Ebben Coltrain meditatív korszaka előtt tisztelegnek, az egész albumot ez alapozza meg. A felállás azonban elég érdekes. Santana képviseli a rock oldalt. Larry Young billentyűs a Tony Williams LifeTime zaklatott intelligenciáját, az ütősök a későbbi Shaktikat, Billy Cobham a Mahavishnu Orchestra vérbő jazzrockját, Mclaughlin meg mindet. Az album csúcs darabját választom meghallgatásra: Nosza, ugorjunk be az Úr házába!

C. Santana-J. McLaughlin: 04 - Let Us Go into the House of the Lord

A felvezetőben McLaughlin gitározik csak. Az első szóló Santana-é, John belépője egyszerűen frenetikus. Young közjátéka a Hammondon lenyugvás helyett káoszt teremt, ebből simul ki John hosszabb szólója, majd váltanak egy páros felelgetésbe Santanaval, ami már a harmónia, az egyensúly megteremtése. Mindenesetre, eléggé szembetűnő a két gitáros merőben eltérő indíttatása. Carlos – szerintem – beszűkült improvizációs képessége itt eléggé nyilvánvaló. Spirituális és zenei kalandozása azonban mindenképpen megérte, egyrészt az előbbi, majd az azt követő saját albuma, a Caravanserai miatt is. Ez egy félelmetesen egységes koncepció album. Ötlet dús és  erős szellemi alapokra épülő. Messze kimagaslik a Santana életműből. Persze, hogy nem volt sikeres, ezért a jó öreg Carlos a továbbiakban feladta az elveit és a pénzkeresés felé irányította további pályáját, nem is kis sikerrel. Az igazi zene szeretőket meg hálaistennek elég sok más jó (sőt jobb) gitáros kárpótolta ezért a pályatévesztésért. Illusztrációnak az album finálé darabját választottam.

Santana: Every Step Of The Way

A hónap lemeze elé

2010. szeptember 14., kedd

Comments: (6)

-
Kurt Blaukopf, Mahler egyik legjobb életrajz írója szerint Mahler zenéjéhez az 1. és a 4. szimfónián, valamint a Dal a Földről-ön keresztül lehet  a legkönnyebben eljutni. Szerencsém volt, az 1. szimfónia zárótételének heroikus fináléjába kapcsolódtam be, még 1981-ben. Zappa szerint: "A jó zene csak úgy jön, és jól seggbe rúg." A fogalmazás rá jellemzően sarkos, mert ez tényleg nagyon jó zene volt, viszont egyszerűen megsemmisített és a mennybe emelt. Találkoztam már a névvel, böngészgetve a rádió műsort, de valahogy nem volt kedvem a (látszatra) riasztó hosszúságú szimfóniákhoz. Innen kezdve viszont kerestem, de akkoriban csak egy táskarádión hallgattam zenét (egzisztenciálisan átmeneti időszakom volt, meg a fotózás elvitt minden fölösen megszerzett anyagi hátteret), de ez a zene nem tud élni, ha dobozból szól.
A digitális korongok megjelenése sem nagyon izgatott még. '86 környékén a nagybátyámnál hallottam először CD-t, és elég műanyag hangja volt. Aztán Pongi barátom 90-ben vett egy jó DENON játszót, és az ő zenei hátterén egészen jól hangzottak a lézer frizbik. Akkoriban jelent meg nálunk Leonard Berstein halála előtti Mahler ciklusának néhány kazettája, meg bakelitje, az 1. szimfóniát gyorsan be is szereztem kazettán, de Gyuri cuccát hallgatva beleült a fülembe a bogár. Még csak valutás boltokban lehetett kapni CD-ket és az egyikben felfedeztem azt az 1.-őt, ami nekem azon a szánalmasan szóló hordozón volt otthon meg. Egy finn képügynökség jóvoltából volt némi dollárom, az mind rá is ment. A saját Hi-Fi-m egy év múlva állt össze (nyertem Kanadában egy fődíjat :), addigra már volt vagy 4-5 CD-m ebből a sorozatból, ma a teljes, gyűjteményem legféltettebb része. Ekkor kerestem életrajzokat Mahlerről és a fent említett könyv utalása miatt az elsők között szereztem be a Dal a Földről-t. Lenny már nem tudta befejezni a ciklust, ez "szimfónia" kimaradt belőle. A 9-es átka (lásd majd a bejegyzésben) rajta fogott (meg a Mahlert szeretőkön, nagyon hiányzik belőle). 
Elsőre nem túl jó felvételt sikerült beszereznem, elég digitálisan szólt, de ez a hat tétel azóta is különösen hat rám. Az, hogy valaki ilyen árnyaltan tudjon a zene nyelvén fogalmazni az élethez való viszonyáról, azóta is rabul ejt. Ma legalább 4-5 formában csücsül csak ez a mű a polcaimon, mégis, CD-n valahogy az itt bemutatottat szeretem (eddig) a legjobban. Christa Ludwig miatt. Egyszerűen beleolvadok a hangjába. Van egy felvételem Bruno Walterrel és Katleen Ferrierrel. Talán abban fogták meg a legjobban a mű lényegét. Walter Mahler tanítványa volt, így ez nem véletlen, Ferrier meg a legszebb alt hangként szólt hozzánk. Kár korai haláláért, így nem érhette meg a korszerű hangrögzítés korát. A CD nagyon rossz hangminőségű, eszmei és zenetörténeti jelentőséggel bír csupán. Bernstein a CBS-szel vett fel a 60-as években teljes Mahler ciklust, az abban fellelhető Dal-ban Dieskau énekli a női tételeket. Nagyon különleges a hatása, mert egészen másfelől közelít az utolsó tétel lényegéhez, mint egy nő. Nagyon felemelő érzés, mégis, a női hangot bensőségesebbnek érzem a Búcsú intimitásához.
(Nem szeretem a németet éneknyelvnek, néha még Wagnernél is irritál, ha meg rockban hallom, röhögőgörcsöt kapok. Mahlernál valahogy átalakul. Nem tudom, mi teszi, az ő dalait csak németül tudom elképzelni. Talán a zene, ami kíséri. Az emberi hangot minden esetben a zenekar részeként kezeli. A hangszerek nem kísérik az éneket, az ének nem emelkedik ki a hangszerek közül. Tökéletes összhangban vannak.)
A Deutsche Gramafon a '70-es években videóra rögzített egy teljes Mahler ciklust Lennyvel. Ebben hallottam először Christa Ludwig tolmácsolásában a művet. Nagyszerű élmény a zseniális szerzeményt ennek a másik két zseninek a tolmácsolásában végig nézni. Kedvcsinálónak (bár minden porcikám tiltakozik ellene) a darab záró 10 percét láthatjátok-hallhatjátok erről, a minőségből ítélve immár DVD-ről. De legalább oda tudjátok képzelni az arcát, ha végig hallgatjátok az oldalsávra kitett teljes művet. Nem érdemes tételenként, igazán egészben hat... Remélem, lesz rá időtök.

Agymenés a Yes-től (Mind Drive)

2010. szeptember 12., vasárnap

Comments: (3)

-
Nem tudom máshogy fordítani, ha valakinek van ötlete, szívesen veszem, nekem akkor is ez marad...

Már vártam.
vzqk50 egy ideje szédületes Yes HD show-kat pakol fel a YouTube-ra, nem tudtam elképzelni, hogy ezt a számot kihagyja. A napokban kaptam az e-mailt, csak csendre volt hozzá szükségem.
A Key to Ascension címmel összefoglalt, 4 CD-ből álló gyűjtemény a Yes 1996-os, San Luis Obispo-ban rögzített szédületes koncertjét és hat, 1997-ben rögzített stúdiófelvételét tartalmazza. A négy korong kuriózuma, hogy hosszú idő után újra a - általam ítélt - legjobb felállásban szólalnak meg: Anderson, Howe, Squire, Wakeman, White.
A koncert magáért beszél, aki teheti nézze meg a DVD-t, a stúdió rész meg egészen meglepően eredeti és Yesesen zseniális. Mind közül a kiemelkedő darab a bejegyzés címét adó:



Nem kívánok a zenéről írni, számomra egészen egyértelmű, a nagy 70-es évekbéli korszak reinkarnálása a mába. Csupán néhány dolgot emelnék ki: a középrész ezoterikus misztikumát, Steve Howe érzelmi kirobbanását a gitáron, (amikor nem a technikai tudás, hanem az érzelmi azonosulás dominál) a befejező részben és a fricskát az orrunkra, a zene banális lekeverésével. Összefoglalva benne saját múltjukat a jelen eszközeivel, megszabva egy lehetséges jövőbe vezető utat a zene gondolatiságán át. Anderson szándéka szerint: "A XXI. század küszöbén le akartuk rakni annak zenei irányát." A YES a századforduló zenéje!!! Jó lenne, ha lenne követőjük...

vzkq50 egy zseniális Yes rajongó Amerikából. Roger Dean (a Yes hivatalos grafikusművésze) munkáira és saját fotóira alapozva különleges képi aláfestéseket produkál a kifinomult zenék mellé. Ezzel mindannyian jól járunk, mert nem a gyatra koncertfelvételeket kell nézni, és minimum a zenét jó minőségben hallhatjuk. Ám, különösen az ebben jártas szemészek észre vehetik, hogy - a technikát kihasználva - sok esetben milyen érzékenységgel követik a képek a zene hullámzását, még ha néha kicsit belemagyarázók is. Napokat el lehet tölteni David videótárában annak, aki szereti ezeket a zenéket.

>>> Kapcsolódó zenék <<<

A Mind Drive egyébként az XYZ nevű zenekar darabja 1981-ből, a nagy kísérletezések és elkefélések évtizedének kezdetekor, amelyben Jimmy Page mellett Chris Squire és Alan White húzta  a talpalávalót. Vita folyt - úgy tudom - Page és a Yes között, hogy jogos volt a zenekar szerzőgárdája neve alatt feltüntetni a számot a lemezen, ebben nem akarok állást foglalni, össze kell vetni a korai darabot ezzel. Nem ágyazom be, csupán linkelem, mert minek itt bámulni a töksötét screent: http://www.youtube.com/watch?v=qKhcwwNeoKI&feature=related

Helyette inkább a sokat szapult Yes lemezről, a Big Generatorról egy igazi kuriózum David képeivel, az I'm Running. Ebben Anderson meghajol az általa is nagyra tartott Bob Marley előtt, ám a könnyed, szinte banális, ám mégis kuszának tűnő darab a végére olyan Yeses pörgést vesz fel, ami mindenképpen érdemes a meghallgatásra. Egyszerűen imádom...



Ezzel a bejegyzéssel és David videótárának a látogatásra való ösztönzéssel azok figyelmét igyekszem a YES korszakos jelentőségére felhívni, akik erről még nem tudnak. Amelyik zene ilyen képi (és egyéb) gondolatokat tud ébreszteni, az nem egyszerűen csak rock...

Ha még nem borultál ki, nézd meg ezt is: Ébredés

Zenei átalakulás 9. - Utolsó vonat... Monkees/Cassandra Wilson

2010. szeptember 10., péntek

Comments: (4)

-
Ezt a bejegyzést Balogh Anita legutóbbi blogbejegyzése inspirálta, így ezt most Neki ajánlom...

Volt a hatvanas években egy amerikai zenekar, amely a talányos Majmok (Monkess) nevet viselte. Épeszű ember ilyet ritkán ragaszt magára, mint később kiderült, a zenekart egy filmes csapat hozta össze egy TV-sorozat kedvéért (bezony, a szappanopera sem a hetvenes évek találmánya), amiért a "szakma" fújt is rájuk rendesen. "Semmiért pénz"...  (Vajon Mark erre is gondolt?) Mi idehaza nem nagyon tudtunk erről, én szerettem a számaikat, azt a párat, amit hallhattunk. És az a röhej, ha az Oldies FM-en beszalad egy-egy szösszenetük, még ma is élvezettel hallgatom. Biztos a nosztalgia miatt. Ezek egyike a Last Train to Clarksville:



A szám most azért lett bejegyzési alany (bár valóban nem a rock történetének legfényesebb darabja), mert az említett fotográfus hölgy bejegyzésének a címe egy Cassandra Wilson album, illetve szám címével azonos. A bejegyzés ennek ellenére egy csodás csángó népdalhoz vezetett a YouTubra, és azt meghallgatva, kicsit megpihenve a naptárgyártás taposómama közben szétnéztem egy kicsit CW felhozatalban, ha már beugrott a neve a fejembe. Nem hittem a szememnek, amikor a listában az előbb említett Monkees darab címét is felfedeztem, rá is klikkeltem, el is haltam, utána már csak a tesót kellett megkeresni.




A 96-os Varsói felvétel igazi kincs. Remek csapat tolja a zenét Cassandra alá, szeretem az ilyen tisztán akusztikus felállásokat, az ütősre meg rém irigy vagyok. Remélem Anita, Neked is meglepetés lesz, ha ugyan még nem keveredtél el hozzá...

>>> Kapcsolódó zene <<<

Cassandra Wilsonnak remek feldolgozási vannak, nemcsak a könnyűzene, hanem a jazz világából is. Egyik korábbi, e sorozat részét képező bejegyzésemben egy Joni Mitchell klasszikus kapcsán került szóba, a fotós bejegyzés okán említett album (Travellig Miles) pedig Miles Davis előtt tiszteleg, ezen keresztül ismertem meg Wilsont.  Egy rakás remek Davis nóta ugyanolyan remek átirataival. Most még sem egy Davis darabot kapcsolok ide, (jó lesz az később is ebben a sorozatban :), hanem az album, számomra legkedvesebb számát, egyikét azoknak, amik nem Miles szerzeményei.


Ma 150 éve...

2010. szeptember 5., vasárnap

Comments: (3)

-
...született az az ember, akinek a neve számomra kb. 30 éve egyet jelent a szimfónikus zenével. Háromszorosan volt kirekesztett. Cseh születésüként a Monarchiában, osztrák állampolgárként a németek közül, zsidóként pedig egész Európában. Ahasvérus reinkarnációja,  a megváltás örök keresője volt. Bruckner (az egyik nagy példakép, Wagner mellett) kereste a zenéjével Istent, Mahlerben megszólalt belül és azt vetette kottára. Korában karmesterként sikeresebb volt, mára viszont a modern hangrögzítés technika korában egyre népszerűbb. Így dolgoznak vissza az energiák, amit hallgatunk otthon, azt a koncertteremben is akarjuk. Napjainkban egy Mahler koncert bárhol a világon telt házat jelent.
Ma szobrot avatnak az Operában neki. Éppen ideje volt. Pár évig igazgatója volt a XiX. század végén, és ezalatt nem akármilyen darabokat vitt színre, például elsőként a teljes Ringet.  Első szimfóniájának is volt az. Csak jó honi szokásként, neves zeneszerzőnk hozzá méltatlan rokona, kificamodott nemzeti érzésekre hivatkozva sikerrel el is üldözte.
Talán nem véletlen, hogy a ceremónia után a 2. szimfónia, a Feltámadás szimfóniája hangzik fel. Vannak félelmeim, hogyan fog ott megszólalni, hiszen annak a műnek nagy tér kell, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy elhangzik és ott.
Nem teszek ma semmi magam választotta zenét a bejegyzéshez. Részletet nem akarok, mert nem lehet 8-10 percben jellemezni azt, amit a szimfóniái és a dalművei igazából tartalmaznak.  Az említett szimfónia fent van teljes terjedelmében ugyan, de elég rossz hangminőségben. Menjetek a YouTube-ra, ha ide klikkeltek elég sok klip közül lehet válogatni. Keressétek azokat, amelyeken Bernstein, Rattle, Abbado vagy Fischer Iván vezényel.
Én haza megyek és előveszem Lenny második DG Mahler összkiadásából a 2.-at és este kicsit én is mennybe megyek.

Zenei átalakulás 8.– I'm So Glad – Cream/Deep Purple

2010. augusztus 28., szombat

Comments: (10)

-
Lehet ma, különösen a fiatalabb korosztályoknak fanyalogni a Creamen, akkor is korszakos banda volt, és olyat tett le a zene asztalára, ami máig fényesen csillog. Az első, 66-os lemez (Fresh Cream) – számomra máig egyik legkedvesebb – száma az I'm So Glad. Rövid, frappáns, érces Bruce hanggal, kellemes háttér vokállal, kifejező, érzelem telt szólóval. Íme:



Érdekes módon a Creameket nem nagyon dolgozták fel, még nagy gitárosok zenekarai sem. Hendrix egyik koncerjén ('68, Winterland) játssza a Sunshine-t és ugyanez hallható FZ The Best Band... koncert albumán, a maga Zappásan sajátságos módján.

A Deep Purple első felállásában 1968-ban adta ki első albumát, ezen hallható a Cream e száma. Jómagam ezt Purple-t jobb szeretem, még akkor is, ha az In Rock-kal kezdődő korszakot ismerik inkább a Purple-t kedvelő, népes rétegek. Ebben a felállásban több volt az intellektualitás, sokkal inkább érvényesült John Lord egyénisége. Rod Evans énekhangját is jobban szeretem, mint Ian Gillan visítozásait. A feldolgozást nagyon színesíti az izgalmas orgona intró, Blackmore szólója viszont meg sem közelíti Clapton érzelmi világát. Összességében azonban ennek az első lemeznek a legigényesebb száma ez, még ha a Hush  is lett róla a legnépszerűbb és a legtöbbet hallgatott:



Mindenesetre, talán a feldolgozás miatt szerződtethették A DP-t a Cream búcsúturnéjához előzenekarnak. Aztán gyorsan ki is rúgták őket, mert sikeresebbek voltak, mint ők. Ez meg érthető, a trióban már mindenki utált mindenkit a menedzsmentnek köszönhetően, ez valószínűleg a zenélésben is lejött. Utolsó fellépésükön a Yes volt a bluffer*, és ott legalább igazán méltó, örökérvényű csapatnak adták át a stafétabotot.

>>> kapcsolódó zenék <<<

Ha már említettem, férjen ide a Hush, és mindenképpen betoldanám a Creamtől a szám koncert változatát a '69-es búcsúturnéről. Hát, bármennyire is "utálták" egymást, így is zseniális, úgy, ahogy van...





*bluffer - pornószleng: előszopó (bővebben nem fejteném ki)

Jazzbulvár

2010. augusztus 17., kedd

Comments: (6)

-
Ezt a bejegyzést nagyon szeretem, mert a benne felvonultatott zenész-embereket, zenéket és zenekarokat is. A Nő bizony nemcsak a férfiak életét tudja felkavarni, de – ha zenészről van szó – zenekarok sorsának alakulását is alaposan. Egy ilyen érdekes kapcsolódási soron szeretnék most Veletek végig menni.

Stan Getz zenekarában a 60-as évek végén feltűnt egy érdekes szépségű, varázslatos hangú nő, a brazil származású Flora Purim.



Getz érzéki szaxofon játéka mellett a hölgy megkapó egyénisége és hangja igazi csemege ezen a felvételen.

Chick Coreának elege lehetett a free-s próbálkozásokból és a 70-es évek elején – vélhetőleg Miles fúziós Kotyvalékjának (Bitches Brew) indíttatásából alakította meg új zenekarát. Ebbe invitálta meg Airto Moreirát, a szintén brazil származású, kiemelkedő képességű ütőst és vele együtt Flora-t is. Az ezzel a felállással készült két lemeznek ettől van különleges hangvétele. Corea elektronizát billentyűzése mellett Joe Farrel szaxofon játéka és a két brazil zenész temperamentuma, Stanley Clark virtuóz basszjátékával igazi etalon zene a mai napig.

Chick Corea: What Game Shall We Play Today
(Return to Forever, 1972)
Texte alternatif

 

A szelet valószínűleg Chick is csaphatta Flora-nak, de Moreira nagyobb esélyekkel indult, házasság is lett belőle, mi meg ennek köszönhetjük az Al Dimeola-val és Lenny White-tal  készült, immár Return to Forever zenekar névvel fémjelzett lemezeket, lévén az ifjú házasok, vélhetőleg személyes indíttatásokból nem kívánatosakká válhattak. Ők azonban a mai napig  boldog zenészházasságban élnek.



John McLaughlin Shakti-s kitérője után és mellett 1974-ben alaposan kibővítve újra összehozta Mahavishnu Orchestra zenekarát, amelyben Jean Luc Ponty mellett az igazi meglepetés, egy addig szinte ismeretlen ifjú énekesnő, Gayle Moran is helyett kapott. Az ebben a felállásban készült két lemez igazán kuriózumnak számít a korábbi Orchestra lemezek vérbő jazzrock hangulata mellett.

Mahavishnu Orchestra: Smile of the Beyond
(Apocalypse, 1974)

Texte alternatif


Corea felfigyelt a hangra is meg a Nőre is gyorsan le is csapta Mclaughlin kezéről mind a kettőt, elképzelhetően John nem kevés keserűségére. Gayle hangja, zeneszerzői és szövegírói tevékenysége, hangjának tönkremeneteléig kísérte a Corea lemezeket. Életét pedig a mai napig, hiszen ők is boldog zenészházasságban élnek.

Return to Forever (zene és szöveg, Gayle): Do You Ever
(Musicmagic, 1977)
Texte alternatif


Harag, ha volt is a "sértett felekben hamar el is szállhatott, hiszen Coltrain halála után, John McLaughlin 78-as szólóalbumán a nagy zenész előtt tisztelgő darabban vendégzenészként Chick Corea is szerephez jutott Stanley Clark és Jack DeJohnette társaságában. A szám egyébként igazi kincs, Coltrain legragyogóbb korszakának a szellemében. Négy zenészzseni örömjátéka. (Hallod-é a magad után hagyott hangot)

John McLaughlin: Do You Heard The Voice You Left Behind
(Electric Guitarist, 1978)

Texte alternatif


Az igazi pikantériát, zenei csemegével fűszerezve Chick Corea szolgáltatta a Tap Step albumon. Az első számban nem semmi "foursome"-ként Chick és Gayle mellett Airto Moreira és Flora Purim is a közreműködők között van. A szám igazából zenei pamfletként is felfogható lenne, de inkább meghajlásnak gondolom a másik pár származása előtt.

Chick Corea: Samba L. A.
(Tap Step, 1980)

Texte alternatif


Ne feledkezzünk meg John McLaughlinról sem. Magánélete a 80-as években elrendeződött, amikor Párizsban találkozott Katai Labeque-kel, az akkor már igen híres és legalább olyan szép zongora művésznővel. A találkozásból nemcsak közös zenélés lett, jó pár albumon is rögzítve, hanem itt is frigy, bár ezt nem tudom, hogy tart-e még, de vélhetően minden érintett a mai napig a maga, vagy páros boldogságában leledzik, ami nekünk is fontos, hiszen addig mi is jó zenéket kapunk tőlük.

Katia Labeque - John McLaughlin: Until Such Time
(Mediterranean, 1986)

Texte alternatif

A hónap lemeze elé – Humble Pie - Performance Rockin' At The Fillmore (1971)

2010. augusztus 11., szerda

Comments: (2)

-
Augusztus kiemelt hónap a számomra, csillagjegyem miatt. Erre a hónapra terveztem kedvenc rockkoncert albumon bemutatását. A Humble Pie munkásságát sokáig csak ebből a lemezről és a Peter Frampton távozása után Clem Clempsonnal, a Colosseum addigi gitárosával kiegészülten készített Smokin'-ról mérhettem le. Az ezt megelőző stúdió albumaik szinte hozzáférhetetlenek voltak. A CD korszak hozta meg a teljes képet a számomra. Az előbb említett két lemez elég erőteljes rock hangzású, így igen kellemes meglepetés volt a később megismert albumokon a zenekar sokrétűsége, színes hangzás világa.

A Pie 68-69 fordulóján alakult három igazi vezéregyéniségre. Steve Mariott lehet, hogy nem a legjobb  gitárosa volt a rocknak, de énekhangja, színpadi egyénisége mégis kiemelkedő alakjává teszi. Már a Small Faces-ben is nagyon szerettem. Az új zenekarban azonban felszínre kerülhetett igazi énje.



Peter Frampton a Herdből érkezett. Ezt a csapatot és őt sem nagyon ismertem. A Humble Pie-t megismerve azonban már előre szembesülhettem a később olvasott és hallott véleményekkel, nagyszerű gitáros, sajátos énekhanggal, ugyanakkor színpadi rátermettséggel is.



A basszusgitár Greg Ridley-vel csapódott hozzájuk a Spooky Tooth-ból. A másik két, inkább a slágeresebb beatet képviselő zenekar mellett, a Tooth a progresszív ágazatban nyomatta a nótákat.



Nincs hír arról, akartak-e valamelyik híresebb csapattól jónevű dobost maguk mellé. Én azt tartom valószínűnek, hogy Jerry Shirley, az akkor 17 éves dobos tudatos választás volt. Képességei és sokoldalúsága nagyszerűen passzolt zenei elképzeléseik mellé.

A Humble Pie hangzását alapvetően meghatározta a két szólógitáros felállás. Bár Frampton számított első gitárosnak, Marriott sajátos, torzított akkordozása és eltérő szólózásai különleges hatást teremtettek, nem beszélve zenészi sokrétűségéről, hiszen sokszor nyúlt át a billentyűs hangszerekhez, vagy kapta fel a szájharmonikát. Énekhangja pedig az egyik legérdekesebb a rockban. A három gitáros váltott, vagy kórus éneklése is sokat emelt a számok hangzásán. Rythm and blues alapú sajátos rock muzsikát teremtettek, és egy csak rájuk jellemző stílust.



Remek koncert banda volt. Stúdióalbumaikkal szinte ellentétes stílusú és töltésű hangzással, mindig fergeteges hangulatot teremtve. Erre legékesebb bizonyíték a fenti klippel szembeni alábbi és a hónap lemeze tárgyát képező koncertalbum is a balsávban.

---------------------------------------------------------

Kapcsolódó zenék

Bár már nem Framptonnal, hanem Clem Clepsonnal egy jellemző koncertrészletet szeretnék bemutatni, hogy látványvban is részesülhessünk azzal a hangulattal, amit a Humble Pie a koncertjein teremtett.



A külön oldalon említem az As Safe As Yesterday-t, de egyébként is szeretném bemutatni, mert az egyik kedvenc stúdiófelvételem velük. Ugyanakkor itt a helye a Pie másik oldalának is, a balladaszerű, visszafogott hangvételű lírát képviselő Earth and Water Songnak. Összehasonlításként válogattam ennek a blokknak a végére a '69-ben, a legendás Whiskey and Go-Goban rögzített koncert CD-ről az I Walk Gilded Splinters-t. Ez hallható a két évvel későbbi albumon is. Itt rövidebb verzióban, és érezni még a zenekar koraiságát. A későbbi koncerten a szám nagyobb lélegzetű és kifinomultabb. Az összhang is meggyőzőbb, de mindenképpen kuriózum.

Texte alternatif

Anyabolygó - Homeworld, Yes

2010. augusztus 5., csütörtök

Comments: (0)


Nem ezzel a poszttal készültem visszatérni, még leköt egy sürgős munka, de az új követőket köszöntenem illik, ha már szokásommá vált. Így a tervezett Wagner bejegyzés helyett DoziDruszámat üdvözlöm a képcsarnokban a Yes 1999-es, utolsó előtti stúdió albumának a Laddernek kulcsszámával. Mivel a megtisztelt művész a diaporáma magas szintű művelője, ezért választottam ezt a klipet, amit a lemezhez kapcsolódó koncertsorozatról készült DVD-hez készítettek bónusz gyanánt.


A szám és a képsorok ötletét a címmel azonos számítógépes játék inspirálta, ami a Batltestar Galactica című sci-fi sorozat sztorijára épülve az elveszett anyabolygó megtalálását célozza. A játék igen népszerű a tengeren túlon, Jon Anderson spirituális beállítottságához pedig alighanem közel áll a sorozat szellemisége, így született meg a szám, ami a zenekar folyamatos frissességét is bizonyítja. Remélem tetszeni fog, "másik János"...
(Várom Azorika és Pici jelzését, ők mit látnának, hallanának szívesen?)

Gitár - akusztika

2010. július 21., szerda

Comments: (2)

Szeretem amikor a kőkemény zenekarok lemezein egy-egy betétszámban visszanyúlnak a jó-öreg dobgitárhoz és az akusztikus hangzás bensőséges hangulatában egy egész más érzésből muzsikálnak. Ezekből a számokból  válogattam. Igyekeztem sok "második" vonalas zenekar számát előkaparni, de lesznek itt azért az elsőből is.  Nagy kedvencek kimaradnak, mint pl. Hendrix, a Cream, vagy a Humble Pie és a Grand Funk Railroad, mivel akusztikus gitáralapú, tisztán zenekari számaik nincsenek, és most ehhez ragaszkodtam. A válogatást Trinitynek ajánlom, hiszen neki még nem készítettem bejegyzést.


Betöltés


Az Audience egy méltatlanul elfeledett zenekar volt. Valószínűleg nem legvonzóbb küllemű és hangú énekesük miatt, meg talál a sok klasszikus elem bevonása is közrejátszhatott. A szám harmadik lemezük egyik becses darabja.

Aki nem ismeri a korai Black Sabbath teljes életművét annak mindenképpen meglepetést fog okozni a IV. lemezről beválogatott szám.

A Fleetwood Mac Peter Greenhez fűződő korszaka a zenekar és a rock történetének is becses korszaka. Az elsősorban blues gitárosként ismert Green előszeretettel pöncögött érzelmesebb, mélyebb értelmű darabokat is az akusztikus gitáron.

A Steamhammer nem igazán volt ismert. Komjáthy egyik legelismerésreméltóbb küldetése volt, hogy lemezbemutató műsoraiban elég sok ismeretlen bandát tűzött programjára. Innen ismerem – többek között – én is őket. Nagyon erős spirituális behatású zenekar volt, feszes gitárbetétekkel és simán mély hangú énekessel. Dübörgő számaik mellé előszeretettel szúrtak be kellemes betéteket, miként ezt is, amit második lemezükből emeltem ki.

A Yest azt hiszem nem kell bemutatni senkinek. Steve Howe az egyik legsokoldalúbb gitárosa a rocknak. Nagyobb lélegzetű számaikban többféle típusú és hangzású gitáron is játszik. Korszakváltó, harmadik lemezükről válogattam opusz jellegű számaik előfutárának is nevezhető hosszabb számaik közé beszúrt, koncerten rögzített szóló betétet.

A Focus a kevés sikeres holland zenekar egyike volt. Jan Ackermannt pedig a legjobb gitárosok között tartják számon. Kiemelkedő sikerű lemezük volt a második, Moving Waves című album. Ebből hallgathattok egy megkapó darabot.

A Jefferson Airplane folk zenekarból vált pszichedelikus vezérzenekarrá a '60-as, '70-es évek fordulóján. Az egyik legsikeresebb és Európában is rajongott amerikai zenekar volt. A legjobb lemezüknek tartott Surrealistic Pillow-ról válogattam az egyik kedvenc számomat.

A Led Zeppelin Physical Graffity albumját nem kedvelem különösebben. Az egészet képtelen is vagyok meghallgatni. A válogatott számot azonban nagyon szeretem. Page zsenialitása megkérdőjelezhetetlen.

A Cactus-t amerikai Led Zeppelinként is emlegették fénykorukban. A Vanilla Fudge-ból kivált tagokra épülő, kőkemény rockot tekerő bandától igazán üdítő ez a harmadik lemezükön fellelhető szösszenet, még akkor is ha csak belekavarnak egy kicsit a feedelt elektronikussal.

Legutóbbi bejegyzésem zenekarától, a  Mountaintől semmiképpen sem hagyhattam le első albumuk lélegzet elállító darabját. Shámi szerint úgy szól Leslie West gitárja, mintha mantrázna. Megunhatatlan.

Bár egy szem gitár sem szólal meg a Curved Air számában, hangulata miatt úgy gondoltam frappáns befejezése ennek a válogatásnak.

Hegy a második vonalból - Mountain

2010. július 17., szombat

Comments: (12)


A '60-as, '70-es évek fordulóján ezerszám hemzsegtek jobbnál-jobb zenekarok a második, de még a harmadik vonalban is. A Mountain – többek között – is ehhez tartozott. Az amerikai zenekart, amit az angol származású Felix Pappalardi hozott össze 1969-ben. Ő előzőleg a Cream mellett ügyködött ebben-abban, és a feloszlás után valamilyen formában tovább szerette volna vinni azt a zenei vonalat, amit a Cream is képviselt. Leslie Westben ebben remek partnerre is talált. Az egyik legszínesebben és ötletesebben improvizáló gitárosok között tartják a mai napig számon (Bruce-os, érces énekhanggal). Méltán nevezték őket az amerikai Creamnek, máig sem értem, hogy Tardos Petya milyen megokolásból sorolta őket lexikonjában a "saras" rock kategóriába, sőt, gőzöm sincs, mi az a saras rock. (Valaki tudja? Írja meg nekem, köszi!) Hogy milyen kategóriába is sorolhatók: döntse el mindenki maga egy '71-es Beatclub felvétel alapján.

(Corky Lang dobfülése élményszámba megy...) A zenekar sajnos kevés lemezt adott ki. Igazán népszerűek Amerikában maradtak, az európai lemezpiacra valamiért nem tudtak betörni, igaz akkor már nagyon ment egyes rockcsapatok túlsztárolása (Zep, Purple, Sabbath, Heep, stb.), a pénzvilág betette a lábát a rocklemezek kiadásába, olyan "hozzáértők" kezdtek el dönteni az addig "adjunk mi mindent" egészséges szemlélete helyett, akiknek komoly szerepük van a '70-es évek második felétől kezdődő elsekélyedésben. F. Zappa nem véletlenül ajánl ezeknek a figuráknak nem éppen gusztusos csókpartnert a könyvében, és emlékezik hálával az "öreg, szivart csócsáló fazonokra", akiknek éppen azért, mert fingjuk se volt, hogy mi a jó, ezért kiadtak mindent.
Koncertjeik élményszámba mehettek. Azokon nyer teret a banda igazi improvizációs készsége, West ötletessége és a zenekar együttélése. Két és fél koncert albumuk igazi féltett kincs minden gyűjtő otthonában. Egy rövid részlet erejéig még a filmnél maradnék, Woodstockról csemegézek ki egy röpke dalt velük.



A bónusz mp3-on az első darab a második lemezük címadó dalának színesen hosszabb lélegzetű változata. Felix énekének kontrasztja Westé mellett nagyon beszédes. Számaik hangulatának megfelelően cserélgették az énekest is. A duettet kerülték.
A második számon keresztül szerettem bele a Mountainbe egy életre. Negyedik albumuk a Flowers of Evil második oldala két koncertszámot tartalmazott. Amikor kikölcsönöztük Pongival (lassan 40 éve), hiszen a Woodstock2 albumról már ismertük őket, látva a második oldal első számának időtartamát, először azt tettük fel, és készek is lettünk. A DREAM SEQUENCE összefoglaló cím alatt egy számfolyam lapul. West felvezető szólójával indul a dolog, ami átcsap a Roll over Beethovenbe és West kavarásával is fejeződik be. Alig szusszanásra pedig belevágnak a Dream Milk & Honey-ba, amiről nem akarok semmit sem mondani, mert nem lehet, ha meghallgatod, te is így gondolod majd...


Két érdekes kommentet említek meg a YouTube-ról. Egy idióta szerint West megjelenése nem éppen színpadképes... Hm, Pavarottinak sem a termete volt fontos a színpadon, hanem a hangja, Westnek meg a gitárjátéka. Egy másik meg az én véleményemet osztja: hogy tudta a Led Zeppelin, a Deep Purple... stb. ezt a zenekart a háttérbe szorítani? Valószínűleg azért, amit az első idézett is megjegyzett, sajnos.

A hónap lemeze - Bolondos Kalapos - Chick Corea: Mad Hatter

2010. július 6., kedd

Comments: (2)


Hogyan jön India Alice Csodaországán keresztül? Chick Corea és a körülmények által.
A '70-es évek közepe felé Indiában készült licenc lemezek kezdtek megjelenni a boltokban. Rosszabbul szóltak, mint a nyugati eredetik, de meglepően jó dolgokhoz lehetett hozzá jutni, és jóval megfizethetőbb áron. Leszerelésem után nem sokkal Pongi barátom szólt, hogy vett egy Chick Corea lemezt, egy ilyen indiai csodán. Corea már nem volt ismeretlen előttem. A Return Foreverrel láttam egy koncertet a TV-ben, ki is nyúltam tőle. Miles Davis fúzióiból sem volt ismeretlen. Jó jazzrock billentyűsnek könyveltem el azok alapján, amit hallottam tőle. Valami ilyesmire számítottam, miközben átvillamosoztam hozzá, és alaposan meg is lepődtem. Már a címtől és a borító fotótól elképedtem, aztán ahogy el kezdett forogni a lemez, még jobban. Amennyit tudtam angolul, megértettem, hogy a lemezt az Alice csodaországban ihlette. A történet nem volt ismerős számomra, de különösebben nem is érdekelt, a zene annál inkább. Nagyon nehezen tudtam benne elmélyedni. Még a bevezető szám úgy-ahogy, aztán jött kettő, amin mintha valami kortárs zenekar nyekergett volna egy énekelni nem igazán tudó, hisztis nőszeméllyel. A Humpty Dumptynál fellélegeztem, végre, valami, ami ha nem is jazzrock, de legalább letisztult jazz. Két hosszabb lélegzetű számban azonban kezdtem érezni valamit, ami mélyebbre nyúlt bennem, mint egy dögös elektrik dübörgés. Gayle Moran, az "énekelni nem tudó, hisztis nőszemély" megtalálta a hangját és a kuszaság is kisimult.
Aztán többet hallgattam a lemezt és kezdett összeállni a kép és a koncepció. A jazz történetének egyik legjobb lemezének gondolom. Azóta ismerem a történetet is és Corea szinte teljes munkásságát. Zenei és emberi kapcsolódásait. Most sem kívánok a történettel foglalkozni. Aki ismeri, meg fogja találni a zenében a maga emlékeit, ha meg nem, legalább befolyás nélkül hat, ha hat. Nekem 32 év után is frissnek, ötletesnek és egyedinek. Chick Corea kiemelkedő összegző képességeinek egyik legjellemzőbb bizonyítéka. Kár, hogy csak a kutyáról elnevezett szám maradt meg a repertoárokban, igaz a többit nehéz lenne koncert körülmények között előadni.
A balsávon lévő lejátszóval meghallgatható az egész lemez, a hónap lemeze oldalon pedig további gondolatokat olvashattok. Jó szórakozást!



Kapcsolódó zene:
A Humpty Dumpty egyik nekem kedvenc változata az 1986-os Chick Corea Akoustic Band Alive albumról.



A csapat egyik másik koncertjéről egy másik felvétel ezen a linken található:
http://zeneszo.blogspot.com/2010/06/6x3-duke-ellingtonoscar.html