Zenei átalakulás 4. Tobacco Road - Nashville Teens/Animals/Jefferson Airplane

2010. május 28., péntek

Comments: (7)


A Tobacco Road miatt kölökkoromban a Nashville Teens nagy kedvencem volt. A számot Caldwille Erskin azonos című regénye ihlette, de gőzöm sincs, hogy kinek az eredeti szerzeménye. (Ha valaki tudja, hálás lennék a felvilágosításért.) Nálunk Dohány földek címmel futott mindig, de a regényben egy szó sincs dohány földekről, így maradtam én is a címben a fordítás nélküli változatnál. A Nashville Teens a korai beatkorszak egyik sztárzenekara volt, az ő interpretálásukban a szám azonban már mutatja a beathangzás átalakulását a rock felé. Ezen az 1964-es felvételen (részlet a Slágerrevű magyar címmel nálunk is vetített filmből) ez egyértelmű.



Alig egy évvel később vették fel az Eric Burdon által fémjelzett Animals-szal ugyanezt az örökzöldet, amely az egyik olyan angol zenekar volt a kevés közül, amelyik erőteljesen elkötelezte magát a blues iránt. Több klasszikust is a repertoárjukon tartottak ezekből, de saját számaikra is inkább a blues-os hangzás volt a jellemző. Nem is tudtam erről a felvételről, így számomra is igen érdekes volt a felfedezése. Jó hallani a fiatal Eric impresszív hangját egy korabeli koncerten.



1966-os, első lemezén a san fransisco-i pszihedelikus zenekar, a Jefferson Airplane is a műsorára tűzte a számot. Azért szakítottam most a szokással és három változatot mutatok be, mert annyira tetszenek az alternatívák és annyira másképp is szólaltatják meg az alaptémát. A Jeff számában ott van már az elkövetkezendő idők nagy dalainak feelingje. Felüdítő hallgatni...



És ha valaki még nem unja a dalt, idelinkelem a számomra legkedvesebb változatot a Spooky Tooth-tól. Az angol progresszív rockzenekar 1968-as albumának egyik legfeszesebb száma ez.

Tegnap és ma - Yesterday and Today - YES

2010. május 25., kedd

Comments: (2)


A Cream feloszlása 1969-ben egy összeomlás volt a számomra. Honnan is tudhattam volna, még akkor, hogy a búcsúkoncertjükön előzenekarként debütáló csapat az első számúként vonul be később az életembe. A Yes egész munkássága alatt igent mondott az élet szeretetére, olyan bölcsességgel és zenei ötletességgel, ami csak később lehetett a számomra igazán érthető, főleg a Tales from Topographic Oceans megismerése által, 1975-ben. Egy zenekar, amely a legősibb és a legújabb vallások életfilozófiáját egyesítette a harmóniával és a rock, általuk igen sokrétűen hangszerelt feszességével. Lehet nem szeretni Jon Anderson nőies hangját. Ezt kapta ebben az életében, és ahelyett, hogy ettől frusztrálódott volna, megalkotta azt a zenét, amit nem lehet az Ő hangja nélkül ma már elképzelni.
Van a YouTube-on egy felhasználó, aki elképesztő Yes rajongó. Klipek tömegét tölti fel, és Roger Dean (a Yes albumok grafikusművésze) képi világára építve remek képsorokat szerkeszt hozzájuk. Nemrégiben töltötte fel az első Yes album egyik megkapó, lírai számát, ami a későbbi ABWH lemez Meetingjének is lehetne akár az előfutára.



Tegnap és ma, amiről mesélni, énekelni érdemes, mert már lehet, hiszen ismert, a holnapról meg elég néha csak álmodozni...

Elgar - Cello concerto – Jacquelin DuPré

2010. május 22., szombat

Comments: (2)


Valamiért úgy gondolom, hogy a cselló igazából nőknek megálmodott hangszer (mint a hárfa is). Távol álljon tőlem, hogy keveselljem a férfi csellósok munkásságát, de a nők kezétől valahogy melegebben, érzékibben szólal meg. Ebben biztos az is benne van, hogy gyengém a női alt hang, de sokkal inkább az, hogy véletlenül belefutottam egy TV műsorban, amiben Jacquelin DuPréről, egy addig számomra ismeretlen csellóművészről vetítettek egy életrajzi filmet.
A tragikusan fiatalon elhunyt művésznő megnyilatkozásai mellett szuggesztív játéka, teljes átélése és a zene iránti alázata volt a legmegdöbbentőbb élményem. És az, hogy addig olyan szépen csellót megszólalni nem hallottam. Mély, értetlenséggel vegyes fájdalom vett rajtam erőt, amikor megtudtam, hogy alig tíz éves, fényes pályafutás után a sclerosis multiplex előbb az ujjait támadta meg, majd 14 év alatt felemésztette az egész embert. Milyen érzés lehetett ünnepelt előadóművészként még ennyi évet megélni a pódium és a zene megszólaltatása nélkül.? (Mintha Ansel Adams megvakult volna és még úgy lett volna az életéből hátra ennyi idő...) A tanításban keresett menedéket.
A számtalan remek felvétel és a hátrahagyott játékstílus mellett DuPré legnagyobb érdeme Elgar különös hangvételű, mélyen megindító hattyúdalának, csellóversenyének a felélesztése. A korában népszerű zeneszerző 1919-ben bemutatott műve a csellóirodalom kiemelkedő darabja. A mű később mégis kikerült a repertoárokból, újbóli pódiumra kerülésében Jacquelinnak elvitathatatlanok az érdemei.
Én ezen a felvételen keresztül ismertem meg a művet is és Jacquelin játékát. A Londoni Szimfónikusokat Jacquelin férje, Daniel Barenboim vezényli.
Nem tudok ennél méltóbb ünnepi zenét ebben a pillanatban megosztani. Talán a hosszú hétvégén lesz időtök végig hallgatni.











A mű általa először bemutatott előadása után egy zeneértő, valószínűleg igen gazdag ismeretlen a világ négy Stradivari csellójából a leghíresebbet, a Davidovról (híres orosz csellista, a hangszert a cár rendelte a művész részére) elnevezettet ajándékozta Jacquelin DuPrének. Kilétét máig homály fedi. Halála előtt a csellót Yo-Yo Ma-nak adományozta, aki a hangszert DuPré Stradivariusnak nevezi azóta is a nagy előd iránti tiszteletből.
Ezt én is csak most tudtam meg, mert a bejegyzés előtt kicsit utána kellett nézzek egy-két dolognak. Amikor ehhez a részhez értem, összeszorult szívem és megeredtek a könnyeim

Zenei átalakulás 3. – Four sticks (Led Zeppelin/Page&Plant)

2010. május 19., szerda

Comments: (6)


A Zeppelin a Dased and Confuseddel robbant be az életembe. Szó szerint Elkábított és Összezavart. Az első lemezt rongyosra hallgattam. A másodikról már válogattam, arról sok mindent nyűttek el feleslegesen. A harmadiknál már fanyalogtam, aztán mára az lett a kedvenc Zep albumom. A negyedikhez is érdekesen álltam. A Stairway bármennyire is kimagasló szám, sikerült agyon játszani. A Rock & Roll volt talán az egyetlen, ami olyan örökérvényűen hangzott, mint az első lemez nótái. Ezen az albumon vannak azonban olyan darabok (miként a harmadikon is), amikben viszont jóval több volt, mint egy rockszám. Csak erre 1994-ig kellett várni, hogy megtudjuk. A bejegyzés alapja a Four Sticks, ami alapjaiban egy egyszerű, ízig-vérig Zeppes hangvételű lüktetés.



Ha valakinek elsősorban joga van átírni egy művet, az maga a szerző. A zenében erre két igazán nagy egyéniség a példa, Gustav Mahler és különösen Frank Zappa. Utóbbinak egy sor szerzeménye elérhető a maga által átdolgozott verzióiban, és itt most nem a koncert felvételekre gondolok.
A Zeppelin a '80-as évek elején szétszéledt. Próbálkoztak az újbóli összeverődéssel, több-kevesebb sikerrel, de ez már nem a '70-es évek bandája volt. Bonzo halála aztán végső pecsét lett az ügyre. Szóló lemezek, különféle jam-ek és vendégszereplések jellemezték a tagokat. Igazán Jimmy Page és Robert Plant próbálták valahogy fenntartani a Zeppelin legendáját.
Az MTV a '90-es évek elején kezdett bele Unplugged sorozatába. Ide csalogatták be a fenti két jó embert, de az Ő koncertjüket igazán nem lehetett a Bedugatlan kategóriába sorolni, a találó Unledded (Olmozatlan) címmel foglalták össze a műsort, majd később a hanganyagból készült CD-t és még később a DVD-t is.
A műsort látva ugyanúgy omlottam össze a kábulattól, mint az első Zep élmény alkalmából. De már egész másért. A zenei anyag elképesztően jó és friss, ám a hangszerelések és az egész kidolgozás valami elképesztően egyedire és zseniálisra sikerült. A Four Sticks az a darab, ami elég rövid ugyan, de mégis remekül jellemzi az egész koncert hangulatát és koncepcióját.



Nem igazán vagyok oda a tradicionális zenéért. Szeretem, amikor a mai kor eszközeivel újra gondolják a régi zenei sémákat és ebből egy új keletkezik. Gondoljátok el, mit művelne ma Mozart , ha szintetizátor elé ülhetne? Azt azonban mindennél jobban szeretem, amikor a zene hidat képez a különféle kultúrák között. Ebben Ravi Shankar, majd később John McLaughlin járt az élen. Előbbi előszeretettel szitározott együtt akár klasszikus, akár rock zenészekkel. Utóbbi pedig Shakti zenekarával kiemelkedő módon ötvözte a jazzt az indiai zenével, Paco-val együtt meg a spanyol folklórt elegyítették zseniális módon. De idevehetjük Natascha Atlas-t, vagy Rabih-Abou Khalilt is, többek között.
Ennek a koncertnek ez a legnagyobb értéke, főleg az öböl háború után pár évvel. Egy kifejezetten vérbő rock combó az arab Egyptian Ensemble és a nagyon is nyugati zenei hagyományokat tápláló London Metropolitan Orchestra élén azt mutatja meg, hogy a kultúrákban nincs ellentét, és főleg azt, hogy a zene az egyik legfontosabb közös nyelv.
Barátaim, ezekben a számokban már ez akkor benne volt, ennek a lehetősége! Göbölyös N. László azt írta pár nappal az egyik nagy példányszámú napilap kritikai rovatában, hogy ez után a koncert után az MTV minden bűne bocsánatot nyert.
Aki ismeri a teljes anyagot, az tudja miért. Aki meg nem, annak idelinkelek még pár klippet erről a koncertről, és ha megtetszik neki, uzsgyi megvenni, amíg lehet kapni, mert igazán Hi-Fin nagy élmény.

The Battle of Evermore
Since I've been Lovin' You
Friends
Kashmir

Szabó Gábor

2010. május 18., kedd

Comments: (6)


Csak így, egyszerűen, mert egy zseni volt, aki tudhatta magáról, mert idejében itthagyta az országot, mielőtt a Syrius, vagy több számos más zseni sorsára jutott volna.



'56 megrázta az országot és néhány lehulló gyümölcse nem vált a fazargatók martalékává, hanem messzebb gurult. Így Szabó Gábor is, aki az '50-es évek virágzó jazz életének már fontos alakja volt idehaza. A szél messzire, Californiába fújta, ott meg a tehetsége magasba repítette. Iskolát teremtett, a mai napig hivatkoznak rá a jazz nagy gitáros és egyéb alakjai.
Én a Santana által ismertem meg. A második album, az Abraxas elhíresült száma, a Black Magic Woman/Gypsy hallatán. A darab első része a remek Peter Green (Bluesbakers, Fleetwood Mac), a második pedig Szabó Gábor által eredetileg szerzett darab. Szó se róla, remek átiratok, azonnal a klasszisok sorába is emelte Santanát. Az akkori fordítók még nemigen voltak saját helyzetük magaslatán, a lemez kommentet úgy értelmezték, hogy a számot SzG hangszerelte, ami nem így volt, ennyi jár Carlos-nak is. Ez csupán azért érdekes, mert annak ellenére, hogy SzG egész pályafutása alatt ragaszkodott az akusztikus, feedback technika nélküli megszólaláshoz, még a rock gitárosok körében is nagy elismerésnek örvendett. A jazz seregnyi nagy nevével dolgozhatott együtt.
1974 után volt lehetősége haza látogatni. Egyre többet volt itthon. 1976-ban MTV felvétel is készült vele, egy hazai zenészekből (Kőszegi Imre, Dandó Péter, Másik János, Babos Gyula) álló zenekarral. Utolsó lemezét, a Femme Fatale-t nem Amerikában adta ki, hanem idehaza, saját költségén (gondolom, csak ezért jelenhetett meg), mivel összeütközésbe került a szcientológiai egyházzal. 1982-ben, itthon halt meg. A Farkasréti úti temetőben nyugszik a teste, lelke pedig talán John Mayerben reinkarnálódott.
Sajnos kevés film maradt fenn vele, ami jónak tűnt a YouTube-on, azt rövidnek, és nem elég kimerítőnek találtam, így beillesztettem egy albumkép alá kevert felvételt az egyik (számomra) legjobb albumából, ami ugyan a 13 talányos címet viseli, de azért kihallható belőle a honvágyról regélő alapmotívum.


Lucy in the Sky with Diamond - Beatles

2010. május 16., vasárnap

Comments: (4)


A Yellow Submarine-től teljesen paff lettem, mikor először láthattam a mozikban. Nem elsősorban a zenétől, akkorra már komoly dózisú progresszivitás ért a zenei oldalak felől, hanem a látvány és ötlet világtól. Lennon csavaros agya nagyszerű szimbiózisba került Heinz Edelmann grafikai világával.
A teljes film féltett darabja DVD-gyűjteményemnek, és csak azt mondhatom, a mai napig frissen hat, élvezhető, belefeledkezhető minden tekintetben. Amikor a Lucy indul, ugyanolyan lelki gyönyör kezd el bennem felülkerekedni, mint egy Yes, vagy egy Mahler csúcspont kibontakozása előtt.



Manapság kezdem újra felfedezni a Beatlest. Amikor beleszaladtam a Cream N. S. U.-jába (úgy '67 tájékán), egy csapásra megfeledkeztem róluk. Nemrég begyűjtöttem az összes lemezüket és átcsemegéztem az életművet, szóval nem semmi hagyaték maradt utánuk, amiből még sokáig lehet táplálkozni. Valószínűleg szentelek nekik (is) egy külön oldalt, ez a bejegyzés azonban abból az élményből született, amit tegnap este kaptam az Across the Universe megnézése kapcsán.
Szívet melengető volt látni, ahogy a mai kor fiataljai mekkora szeretettel és tisztelettel adóznak egy lassan 50 éves korszak előtt. Az áthangszerelt számok semmit sem veszítenek lendületükből, hangulatukból.
A cselekményszövés a Beatles dalok szövegéhez igazítva zseniális, a történet meg elgondolkodtató, mégha elsőre nem is tűnik annak. Melegen ajánlom mindenkinek, aki szereti a Beatlest, szereti az ifjúságot és szereti a nemesen érzelmes filmeket...

G-Foltgószél (G-spot Tornado - Frank Zappa)

2010. május 14., péntek

Comments: (13)

Zappa életművének zárófejezete a Yellow Shark album, melynek zenei anyagát a mai kor egyik legjobb kortárs kamarazenekarával, az Ensemble Modernnel rögzítették, élő felvételen, a frankfurti Alt Operben. A műsor túlnyomó részt korábbi Zappa szerzeményeket tartalmaz, a szerző által áthangszerelve. Ebből szemeztem ki a koncert és az album záró darabját.

A címhez igazodó tánc önmagáért beszél, de jó látni a Mestert a zenekart dirigálva. Valami olyasmit mondott önéletrajzi könyvében, hogy nincs a számára nagyobb élmény, mint a saját szerzeményét a pulpitusról meghallgatni. A YouTube-on a bejegyzés alatt egy vélemény: A legjobb modern komponista, mindörökké. Hiányzol, Mr. Zappa!
Ennek a felvételnek vége van a szám befejezésekor, egy másik feltöltés a Youtube-on teljes, csak csapnivaló a képminősége, viszont érdemes megnézni a végét az ünneplés miatt.
A szám egyébként az 1986-os Jazz from Hell albumon jelent meg, synclavierből lejátszva. Az albumért Zappa Grammy díjat kapott. Ez azért érdekes, mert az albumon egy szám, a St. Etienne kivételével mindegyik számítógéppel lett komponálva és összeállítva. Az eredeti felvétel hallható az alábbi videón.

Pongi Barátomnak ajánlom a feltöltést, akivel hosszú idő után tegnap egy kellemes estét töltöttünk együtt, és akinél nem igazán ismerek nagyobb Zappa rajongót.

Végy egy kavicsot – Take A Pebble, Emerson Lake & Palmer

2010. május 11., kedd

Comments: (4)


A Nice-szal kapcsolatos bejegyzésem kapcsán meg kell követnem az ELP-t. A szupertrió értékállósága a rockzene tekintetében megkérdőjelezhetetlen. Keith Emerson lényegében átörökítette a Nice-ból hozott, komoly- és jazz zenei indíttatását. Csupán extravaganciája került erősebben az előtérbe, ami az új technikai lehetőségek kísérletezésében öltött alakot. Greg Lake hangszeres tudása és különleges színezésű hangja, zenei egyénisége nagyszerűen egyensúlyozta Emerson energikusságát. Carl Palmer meg a legjobb rockdobosok egyike.
A kiválasztott darab első lemezük – ha nem az egész ELP munkásságát is tekintve – az egyik legjelentősebb szerzeményük. A stúdió változat zenei váltásai a Nice fénykorát idézik, kiegészítve Lake finom lírájával és megkapó akusztikus gitárjátékával. Palmer színes dobolása pedig nagyon feszültté teszik a darab egyes, főképp az improvizatív részeket. Egy eddig számomra ismeretlen 1971-es, belgiumi koncert felvételt találtam, ami nagyon jól jellemzi a trió színpadi ötletességét.





A felvételen elég alaposan eltérnek a stúdió változattól. Nem kap akkora teret Lake szóló része, ami egy remek flamenco jellegű improvizációban csúcsosodik ki, viszont egy érdekes ének betéttel egészül ki. Emerson Fender szólója remek ellenpont a koncert zongorás futamok mellett. Az improvizációt a saját és egyéb darabokból beemelt motívumok teszik érdekessé. Palmer brillírozik. Az egész felvétel örömhangulata a legnagyobb érték. Feledteti a gyengébb kép- és hangminőséget.

Ezt a bejegyzést az ELP rajongók mellett külön ajánlom Sháminak. Ez ma az Ő napja. Remélem, tetszeni fog neki egyik kedvenc számának számára is új köntöse.

Végy egy kavicsot, és kacsáztasd meg az élet sima vízfelületén...

----------------------------------------------------------

Kapcsolódó zene:

Összehasonlítás miatt szeretném, ha itt az eredeti stúdió felvételt lehetne meghallgatni, de a Blogger a Digital Millennium Copyright Act felszólítása miatt nem engedélyezi a kérdéses szám beágyazását a bejegyzésbe. Sajnálom...

Zenei átalakulás 2. - Manic Depression - Jimi Hendrix/Syrius

2010. május 5., szerda

Comments: (0)

Ha meg kéne neveznem a rock fénykorának öt legjobb gitárosát, Jimit nem említeném meg közöttük. Az általam gondoltak (Eric Clapton, Jimmy Page, Alvin Lee, Rory Gallagher, Stewe Howe) fölé helyezném egy fénylő trónusra. Mert sokkal több volt, mint egy rock gitáros. Erről szeretnék később részletesen írni, most vegyük alapul a feldolgozásra váró számot, az Experience első lemezéről a Mániákus depressziót, minden különösebb kommentár nélkül, mert úgy érzem, felesleges.


A "nagy" Syrius a szememben olyan földöntúli csoda volt, mint Hendrix az egyetemes rockzenének. Mielőtt kimentek volna Ausztráliába, már hallottam a híreket egy fenemód jó bandáról, akik egész más zenét löknek, mint amihez akkoriban, 1969-ben idehaza általában szoktunk. A kis klubokba viszont lehetetlen volt bejutni, meg akkor inkább Sakk-Mattra jártam az Ifiparkba. Amikor hazajöttek már dolgoztam és a munkahelyemen volt egy ügyes közönségszervezőnk. Az szólt, hogy: "Te elég nagy zenebuzi vagy, nem érdekel a Syrius? Van egy jegyem?

Ez volt az első koncertjük az Egyetemi Színpadon. Aztán jött a többi, én meg mentem utánuk, ahová lehetett. Tőlük ismerem a Flock-ot, a King Crimson-t, többek között. A jameken hallottam először Kőszegi Imrét, Szakcsi Lakatos Bélát. De igazán nem ez volt a lényeg. Itt éltem meg igazán testközelben az improvizálás közös feszültségét. Az volt a jó ezekben a koncertekben, hogy együtt rezeghettem a színpadon lévőkkel, úgy, mint ha nem is lett volna közöttünk a színpadot és a nézőteret elválasztó sáv. Ilyen közös élményt a BS-ben sem lehetett megélni. Akkor kezdtem el megérteni, milyen lehet a klubzenélés, és akkor kezdtem el sajnálni, hogy ez a Syriusszal kimaradt az életemből.

A felvétel Ausztráliában készült. Ez a Hendrix darab szinte állandó koncertszámuk volt, nagyon szerettem. Igazi bravúr egy szólógitárra alapozott zenét ebben a felállásban előadni, de ez volt rájuk a jellemző. Soha nem hiányzott náluk a gitár, pedig Clapton és Jimi mániás voltam. Ők azonban elvittek egy más világba. Amire hozzáfértem Miles Davis fúziós lemezeihez, vagy a Mahavishnu Orchestra-hoz és a Return To Foreverhez már egyáltalán nem lepett meg a hangzás. Ez a kivételes tehetségű öt zenész már hozzásimított.


Ajánlom e két klipet annak a kornak a megélőinek, ezeknek a zenéknek a szeretőinek. Ajánlom az érdeklődő és nyitott új generációknak. Ajánlom mind azoknak, akik nem válhattak azzá, amire méltók voltak, csak mert ide születtek, abba a korba... (Ajánlott irodalom: Zoltán János - Nemes Nagy András - Budai Ervin – Széttört álmok)

És ajánlom Sháminak, az együtt megélt Syrius (és egyéb) koncertek emlékére...

Egy álomba kapaszkodva (Hang On To A Dream – Nice)

2010. május 3., hétfő

Comments: (3)

Keith Emerson kétségkívül a rock egyik meghatározó egyénisége. Az egyik, ha nem a legjobb billentyűsnek is lehet nevezni. Az ELP rajongók lehet, hogy megköveznek, de hozzám a Nice-ban végzett munkássága közelebb áll. Még nem tette be a lábát a Moog csodagépe olyan szinten a rockzenébe, hogy aztán alaposan át is formálja Emerson későbbi zenei mentalitását az elkövetkezendőkre. Vitathatatlan, hogy az ő keze alatt a szintetizátor varázslatosan, sokszor öncélúság nélkül szólalt meg. Az ELP-ben azonban, különösen a Brain Salad & Surgery-től kezdve azonban erősen ráült az egész zenekarra egy technokrata hangzás.
A Nice-ban azonban még sokszor főszereplő a koncertzongora és a Hammond orgona, és sokkal erőteljesebb a klasszikus és a jazzes elemek ötvözése. A Nice darabokban sokkal inkább érezni Emerson konzervatóriumi előéletét. Jómagam az ő hatására fedeztem fel a West Side Story-t, vagy Bach és Sibelius zsenialitását. Az illusztrációnak választott szám sokszínűsége, a lírai, klasszikus elemekből szőtt alaptémát felváltó, tisztán akusztikus jazztrió feszült improvizációja méltán jellemzi ennek a remek zenekarnak az egész munkásságát.

Sajnos a felvétel nem a legjobb minőségű. A jobb minőségű klipet a feltöltő MyBeatclub nem engedélyezi beágyazni. Ezen a linken azonban az is megtalálható.

Entre dos Aguas (Paco de Lucia)

2010. május 1., szombat

Comments: (4)

Duende felé kell adósságomat "rendeznem. Persze nem esik nehezemre :) Gondolkodtam, mit is keressek neki elő. Santana-t majd később, már el van téve egy remek felvétel Claptonnal. A többi akit felsorolt, nekem sajnos nem igazán jön be. (Talán nem orrol meg rám, biztos más generáció vagyunk, de szerencsére azért vannak ízlésbeli átfedések is.) Kivévé Paco-t, meg a flamenco-t. Ez a felvétel meg egyenesen egy kivételes gyöngyszem.
Ez a zenekara az 1980-as években kísérte. Velük volt itt a BS-ben is. Életem legjobb koncertje volt. Az első részben teljesen egyedül volt kint a hatalmas színpadon. Olyan órát adott le, amitől elállt a lélegzete mindenkinek. Nemcsak zeneileg volt egyedülálló, hanem az, ahogy képes volt csupán önmagával, a gitárjátékával elvarázsolni egy kb. húszezres közönséget. A második részben meg leszakadt a BS! Bejött vele ez a csapat, plusz egy rakás flamenco énekes, táncosokkal együtt. Olyan mediterrán forróságot teremtettek, hogy a mai napig feledhetetlen a számomra. Paco de Luciát a legnagyobb gitáros egyéniségnek tartom, olyanokkal együtt, mint John McLaughlin, Szabó Gábor és John Williams.
Ezzel a csapatal egy csomó lemezt adott ki. Szerencsére mind ott lapul a gyűjteményemben. A post címét adó dal a latin-amerikai behatású szerzeményei közé tartozik. Könnyed, légies és elbűvölő. Az előadás és a felvétel meg fenomenális. A YouTube-on ezzel kommentáltam:
Paco... egy zseni, ez a bandája meg az egyik legjobbja volt.

(Ha valaki tudja a cím fordítását, nagyon megköszönném neki. Nekem nem sikerült internetes forrásokból hozzájutnom.)