Spiritualitás a jazzben

2010. június 30., szerda

Comments: (3)


A cím félre érthető, hiszen – úgy gondolom – a jazz maga spirituális indíttatású műfaj. Az improvizációk mindenesetre valamiféle meditációs állapotot jelentenek a zenészeknek, és jelenthetnek a hallgatónak, ha megfelelő állapotban az ahhoz illő zenéhez nyúl. Vannak azonban olyan zenészek, akik kifejezetten ebből az érzelmi, vagy szellemi töltésből szereznek olyan darabokat, amiket erőteljesen áthat egy különös érzelmi kisugárzás, vagy szellemi töltés.
Amikor ráéreztem a jazz ilyen lehetőségeire előttem is új távlatok nyíltak, sok mindent kezdtem más szemmel nézni, illetve hallgatni. Kedvenceimből igyekeztem válogatni, és ez remélhetőleg mindenki számára – aki nyitott a zenei mélységekre – érdekes utazás lehet. Szerintem indítsd is el a lejátszót! Ami egyelőre nem tűnik befogadhatónak a számodra, ugord át! Ne hallgass azonban az első benyomásra, néha térj vissza, és játssz bele egy előzőleg kihagyott számba. Hátha épp akkor vagy rá befogadó...





Texte alternatif


John Coltrane harmadik korszakának átütő erejű, első lemeze volt a A Love Supreme. Az akkori, fiatal jazz generációk ezeken a lemezeken nőttek fel. Ez volt az az időszak, amiből aztán fokozatosan átment – az ugyan free-nek nevezett, de inkább – a meditációs improvizációkon alapuló végső korszakába. A kiválasztott számot sok későbbi követő vette fel, akár átdolgozva is a repertoárjába.

A '80-es évek Dimenziója Dés László legjobb korszakának mondható, talán a Trio Sthendhalt leszámítva. Az Avec Plesaure teli van spirituális számokkal. A kiválasztott Merengő tényleg kellemes és dallamos merengés. Kellemesen oldja Coltrane feszültségét.

Chick Corea Elektric Bandje a már ismerős Acoustic Band két fiatal zenésze, Dave Weckl és John Pattitucci mellett időnként a gitáros Frank Gambale-lel, vagy a fúvós Eric Marienthallal is kiegészült. Lemezeiken a vérbő szintijazz mellett nagyon elgondolkodtató, erőteljes spirituális darabok is helyet foglalnak. Az Ezinda egyik nagy kedvencem. Nem sikerült megtudnom, mi a szó jenetése, pedig órákat kutattam az interneten (ha valaki tudja, ossza meg velem). Ez azonban semmit sem von le számomra a szám értékéből. A szám vége olyan kicsengésű, amiben nagyon erős energiákat érzek. Az India Town címének megfelelő töltésű. Érezni benne egy kis Lotus Feetes beütést, de Corea és McLaughlin elég jó barátok ahhoz, hogy ez lehet akár valamiféle tisztelet adás is...

Jean Luc Ponty nagyon sajátos egyénisége a jazznek. Habkönnyű szerzeményei mellett nagyon szívhez, vagy gondolathoz szóló, elmélyülést biztosító számokkal is örvendeztet. Kétségtelenűl sok oldalú zenész. Zappa Grand Wazoo korszaka előtt sztenderd hegedűs volt a Mothersben. A Lost Forestben nem lehet elveszni, andalogni annál inkább. Ponty zenéi eszményiek diaporámához. Egyik szerzeményét a Jeli arborétumban készült műsoromhoz használtam fel. A The Acatama Express azonban más világ. Igazi dimenzionális utazás. Egy másik diaporámám ezt szimbolizáló záró részéhez fel is használtam.

Wayne Shorter Miles Davis mellett, vagy a Weather Reportban eszményi jazz szaxofonos pályafutást tudhat maga mögött. Szóló lemezeiben azonban előtérbe került egy nagyon érzékeny világa, ami számomra nagyon kellemes meglepetés volt. A Super Nova c. lemezről válogatott számban nagyon érdekes kettősséggel szembesülhetünk.

John McLaughlinról már írtam a Shakti kapcsán. Elképzelhetetlen lett volna nélküle ez az összeállítás. Retrospektív albumáról a The Promise-ről válogattam a The Wish darabot. Ennek érdekessége, hogy az egymással nem éppen baráti viszonyban lévő Triluk Gurtut és Zakir Husseint képes volt megnyerni a közös zenélésre. A Remember Shakti viszont ekkor indult az útjára. A Reincarnation a címében hordozza a tartalmat. McLaughlin Kai Eckharttal és Trilokkal alkot benne triót. Két modern hangszer mellett a tradicionális ütősök, nagyon izgalmas hangzás és tartalmas zene.

John Abercrombie érdekes gitáros egyéniség. Sokan nem szeretik, én viszont igen. Timeless című albuma a legjobbak közül való, a címadó darabnak meg nagyon is itt a helye ebben a válogatásban.

Miles Davis a woodoo szellemiség felől érkezett. Ennek a legerőteljesebben fúziós korszakában adott hangot. A Bitches Brew időszak lemezei ebből a szempontból is kiemelkedőek. Az Orange Lady egy egzotikus meditáció, a Sanctuary meg fájdalommal vegyes dühű könyörgés.

Charles Lloyd a szaxofonosok között sajátos helyet tölt be. kalandozásai a zene világában jóval túlmutatnanak még a jazz korlátlanságain is. A keleti misztikumok között kalandozó zenész lemezei is ezzel vannak átitatva. Ennek egyik legjobb példája a Fish Out Of Water Hagia Sophia-ja.

A Jazz Q elnevezésű prágai zenekar a 70-es években élte fénykorát. A Martin Kratochvil billentyűs által vezetett zenekar a kor fúziós jazzrockját játszotta igen magas színvonalon. Rájuk még visszatérek, mert igazán megérdemlik. Mos ízelítőül első lemezükről válogattam egy számot.

Billy Cobham Miles Davis Bitches-ei között tűnt fel. Ment is McLaughlinnal a Mahavishnuba, azután szóló karrierbe kezdett. A legvirtuózabb jazzdobosok egyike. Azért szeretem nagyon, mert még szóló lemezein sem ül rá a zenekarra. Nem akar feltétlenül az előtérben lenni a dobjaival. A nagydarab, bivalyerős férfi lehelet finom dolgokra is képes. Erre a legjobb példa Crosswindről válogatott szám. Randy Breckker szaxiszólója mesébe illő, és az ebből előlibbenő George Duke Fender zongoraszólója igazán maga csoda.

Igyekeztem úgy összeállítani a sorrendet, hogy valamiféleképpen kiegyenlítsék egymást a számok, egyféle folyamot képezve. Te viszont úgy ugrálhatsz közöttük, ahogy akarsz. Jó elmélyülést!

Zenei átalakulás 7. Negyvenezer Főnök - Traffic/Blood, Sweat & Tears

2010. június 24., csütörtök

Comments: (4)


Stevie Winwood
dal nagyon korán sikerült az első személyes találkozás. Ott voltam a "fejbeverős" Spencer Davis koncerten a Kisstadionban, '67-ben, majd nem sokkal később már az új bandában, a Traffic-kel. Az előbbi nemcsak a rohamrendőrök gumibotjai miatt volt fejbeverős. Akkor már lehidaltam a Gimme Some Lovin'-tól, a Keep On Runningról nem is beszélve. Ronggyá hallgattam a kislemezt. A koncert legalább olyan eget rengető volt, mint utána a csihi-puhi, de megérte. A Traffic előtt sokan álltunk akkor még értetlenül. Olyasmit vártunk, mint a Grouptól. Aztán, már a Blind Faith (ahová rövid időre száműzte magát) eljövetelekor megértettem, miért hagyta ott Stevie a SDG-ot. Ki akart törni a beatzene korlátai közül, lévén erősen blues alapból táplálkozó zenész. A rock egyik legkarakteresebb hangjának tartom, ugyanakkor egy komplex személyiségnek. Több hangszeren játszik, zenét szerez, és az improvizációs képessége olyan intuitív játék móddal párosul, ami feltétlenül a Rock Történetének Aranycsarnokába helyezi.
A 40.000 Headmen sztenderd koncert darabjuk volt. (Rossz főnökből egy is elég, hát még ennyiből, de ez jó főnök...) A kicsit gyenge minőségű filmet bőven kárpótolja Jim Capaldi remek fuvolaszólója. Ezért is választottam ezt.



A Blood, Sweat & Tears – gondolom másoknak is – a Spinnin' Wheelsszel robbant bele az életembe. Sokáig nem is tudtam az első lemezről, amin még nem D. C. Thomas énekelt, ám legalább olyan jó mint az azt követő második, harmadik. Utóbbi a kedvencem tőlük. Úgy, ahogy van, csontnélküli. Minden szám teli találat. A Stones Sympathy For The Devil átirata egészen új távlatokat nyit meg. A legkedvesebb a számomra azonban az utolsó szám, a fenti Traffic darab nagyszerű feldolgozása. A felvezető és záró zenélődoboz hang pedig a telefonom ébresztő hangja. Bár ritkán ébredek telefonra, ha arra kell, kezdődjék meghitten a napom...
Nincs a szám fent tőlük a YouTube-on, kép nélkül illesztem ide a saját archívumból.

-------------------------------------------------------------------

Kapcsolódó zenék:
Winwood sokszínűségét a Spencer Davis Grouppal és a Blind Faith-szel készül egy-egy számával igyekszem illusztrálni. Nem akarom a fent említett két, kissé agyon nyűtt szám valamelyikével, inkább egy vérbő boogie-val. A Blind Faith nagyívű zenekar lehetett volna. sajnos a Creamen vájódott fülűek (köztük én is) nem igazán fogadták be azt az intellektuális váltást, amit épp Stevie hozott be és testesített meg Clapton és Baker mellett. Korát előzte meg, sajnos ezért lemaradtunk a folytatásról. Az egyetlen album és néhány koncert után a Vak Hit szétfoszlott. A Sea of Joy azonban mindig is az első számú zenéim közé tartozott.
Kicsit nagyobb BS&T blokkot rakok össze, igyekeztem olyan számokat válogatni amik jellemzik a zenekart, nemcsak a slágerként üzemeltetett számok alapján. A My Days Are Numbered az első albumról van. Igaz, Thomas hangja nagyon karakteres, de ebben a számban érezhető, hogy a BS&T nemcsak belőle állt. A blokk másik két száma a harmadik, "3"-as számmal jelzett lemezről van. Mivel megemlítem, idetettem a Sympathy For The Devil átiratát (a Stones-ét nem, elég ismert), és egy meghitt hangulatú balladát. Ezen is, miként a Főnökökön nagyszerűen érződik a csapat fúvósszekciójának árnyalt és színes játéka.





Texte alternatif


Richard Gibbs/Bear McCreary: Battlestar Galactica (filmzene+Jimi Hendrix)

2010. június 20., vasárnap

Comments: (2)


Azt gondolom jó filmzenének, amit önmagában is lehet hallgatni, és miközben hallgatom, nem feltétlen ugranak be elém a filmből képek, hanem szabadjára ereszthetem a saját fantáziámat. Nem sok ilyen van a véleményem szerint, de Howard Shore A Gyűrűk Urához, Michael Kaemen az Elit alakulathoz és nem utolsó, hanem inkább elsősorban Peter Gabriel a Krisztus utolsó megkísértéséhez szerzett önmagában is "megélő" zenéket.
Az idén találtam rá egy sorozatra, és nemcsak a történet, a zenei világa is lenyűgözött. Következzék egy klip, minden kommentár nélkül.



Fiamnál emeltem ki a Battlestar Galactica sorozat felvezető filmjét. Aztán nemcsak a történet miatt érdekelt a további, négy évadra bontott DVD tömeg, hanem a film zenéje miatt.
Azt később tudtam meg, hogy a hosszú, első film zenéjét Richard Gibbs szerezte, de ennek külön örültem, mert nem befolyásolta a többi, már Bear McCreary által írt darabok megítélését.



Ahogy végig jártam képzeletben az űr exodus útját a végcélig, világossá vált előttem a történet misztikumához és történelmi feltételezéseihez igazodó zene. McCreary, követve Gibbs koncepcióját, de azon lényegében túl is lépve remekül foglalja egybe az elmúlt 10-12 ezer év kultúráinak zenéit. Megfér egymás mellett a törzsi dobhangzás a kelta sípokkal, bambuszfuvolákkal, a szimfonikus zenekar a rock hangszereivel, az egyházi ének a keleti hangzásokkal. Lenyűgöző volt, és minden a helyén.





Nem hittem a fülemnek, amikor egy egzotikus hangzásból egyszer csak az All Along The Watchtower bontakozott ki. Bob Dylan balladáját Hendrix emelte a hallhatatlanság pulpitusára, és ebbe a filmbe olyan tisztelettel van beágyazva, hogy a szívem körül jóleső meleg kezdett burjánozni. A teljes sorozat végén, a stáblista alatt pedig felhangzik a Jimi-féle változat is, egy mai, new yorki utcakép alá vágva.



Nem szeretném a történetet ismertetni, 50 órányi anyagot lehetetlen is. Azt tartom jó sci-finek, amiben több van, mint a (sokszor üres) fantázia technokrata megfilmesítése, hanem üzenni próbál. Ez a történetfolyam tele van üzenettel. És aki már elgondolkozott azon, hogyan lehetett az, hogy több évtízezred lassú evolúciós folyamatába egyszerre csak fejlett kultúrák robbantak bele a semmiből, aki eltöprengett már a párhuzamos idősíkok és világok lehetőségén, nézze meg a filmet. Ne áltudományos magyarázatot várjon, se teoretikust, csupán egy érdekfeszítően és elgondolkodtatóan prezentált mesét, átlagos és gyarló hősökkel, amilyenek mink is vagyunk...

Függelék:



– Törjünk ki már – így kérleli a zsiványt a bolond –,
Itt minden összevissza van, mozdulni sem tudok.

A borom ügynökök isszák, már túrja földemet,

De hogy az egész mire jó, senki se mondja meg.


– Ugyan, csak semmi izgalom – a zsivány így legyint. –

Tréfa az élet, érzik ezt ma már a mieink.

De te meg én túl vagyunk ezen, ez nem a mi végzetünk,

Köntörfalazni már minek, mikor az óra üt.


Ahol az őrtorony mered, hercegi szem vigyáz,

Fehérnép jár-kel, és csupaszon csoszog a szolgaláb.


Vadmacska dorombol nagy messze odakint,

Két lovas közeleg, a szél felsüvít.


Bob Dylan, 1968
( ford.: Barna Imre)

Karmazsin Király meséi

2010. június 15., kedd

Comments: (7)


Akik nem ismerik a név angol megfelelőjét, azok ne gyerekmeséket várjanak. A King Crimson néven ismeretes zenekar nem igazán sorolható be zenéjük alapján sem a könnyed szórakozást nyújtó rágógumi- vagy diszkóköd bandák közé.
Alig egy hete, hogy Fregoli avatarja megjelent ezen az oldalon, és holnap lesz egy hete, hogy szóba került egy kellemes sörözés közepette ez a blog. Hiányolta a Crimsont, én meg amúgy is terveztem nekik is több oldalt, hát legyen ez az első.

Zenéjüket nem tőlük, hanem a Syriusnak azon a koncertjén hallottam elsőre, amire először sikerült eljutnom. 21st Century Schizoid Man! A YouTube-on nem találtam megfelelő Crimson feltöltést (vagy a hang silány, vagy a jó hang mellé nem odaillő slideshow vannak odabiggyesztve), ezért a zenei illusztrációkat saját mp3 archívumomból illesztem a bejegyzésbe. Az első élményt azonban megidézem a Syriustól. Borzalmas felvétel, de az eszmei értéke elvitathatatlan annak, aki akár a Syriust, akár a Crimsont szereti.



(Érzékenyebb fülű látogatóim kedvéért a fenti zenei illusztrációt tartalmazó eredeti, '69-es első albumról - In The Court Of The Crimson King - ' bemutatom a második és a harmadik számot, egyben, mert a lemezen sincs közöttük szünet. Talán színesedik a paletta. Ja, és ha valaki azt gondolná, Gerg Lake-et hallja énekelni, jól gondolja. Innen ugrott ki az ELP-be.) track-01
A zene is elbűvölt, a címmel való szinkronja is. El is kezdtük Pongi Barátommal vadászni a lemezeket. Akkoriban, a '70-es évek elején a Hegedűs Gyula utcában nyílt egy üzlet. A mai napig nem tudom, hogyan kaphatott működési engedélyt. Nyugati lemezeket lehetett napi 50 Ft-os áron kölcsönözni. Zenei ismereteink et az a bolt alapozta meg. Még jó, hogy már dolgoztunk, ingünk-gatyánk ment a kölcsönzési díjakra, meg a magnószalagokra. Amikor először mentünk oda, elrebegtem a fohászom Gyuri felé: De jó lenne valami Crimson. Laza lehülyézés volt a válasz, mire a boltban rövid kotorászás után kiemeltem az Islands hangzatos című albumot. A lemez olyan állapotban volt, hogy alig lehetett lejátszani. Olyan karcok voltak rajta, hogy a tű rítustáncot járt a barázdák felett. Ide-oda kapott az időben, elég egzakt dolgok szólaltak meg a hangszórón. Fél napos kínlódással tudtuk csak lejátszani úgy, hogy fel is tudtuk nyomni. A Skizofrén Emberhez szokott fülemnek (akkor még nem ismertük a teljes első lemezt) elég nehezen befogadható volt elsőre a lemez zenei anyaga. Később aztán a kedvenc Crimson lemezem lett. '71-ben készült. Addigra már kiadtak három albumot, és túl voltak egy nagyon hosszú turnén. Ennek fáradalmait pihenték ki a Baleár-szigeteken. Élményeiket öntötték bele a lemezbe. Az első két számot válogattam ki A Formentera Lady és a Sailor's Tale címek utalnak a helyszínre, de a kapcsolás is frenetikus. Ezek is egyben szólalnak meg, mint a lemezen. track-02

Aztán jöttek a lemezek szép sorban a gyűjteménybe. Lake elpucolt, helyette jött egy talányos, Boz nevű énekes, aki sokáig meghatározó hang volt a további lemezeken. A második album megkapó Cadence and Cascade (track-03) számán hallani először, csak ennek a számnak az erejéig. Itt még Greg viszi a pálmát. Harmadik albumukon, a Lizard második oldalát kitöltő címadó számhoz Rupert herceg énekhangját a Yes énekesétől, Jon Andersontól kölcsönözték. A darab sokoldalúsága önmagáért beszél... track-04

Valamikor a '70-es évek vége felé ment le először Dylan Thomas Under Milk Wood című rádiójátéknak megírt meséjéből készült, a nálunk Erdőnk aljánnak fordított című film. Az íróról ugyan gőzöm se volt, csak annyit tudtam, hogy Bob Dylan az iránta érzett tiszteletből vette fel ezt a művésznevet. A szereposztás káprázatos volt (Richard Burton, Elizaberth Taylor, Peter O'Toole), odaragasztottam magam a képernyőhöz. A film Burton karakteres hangján ezzel a mondattal kezdődik (az eredeti szöveget írom le, aki akarja fordítsa, vagy értse, ahogy akarja):
"It is spring, moonless night in the small town, starless and bibleblack, the cobblesreets silent and the hunched, courters'-and-rabbits' wood limping invisible down to the sloeblack, slow, black, crowblack, fishngboat-bobbing sea."

Starless And Bible Black - Csillagtalan Bibliasötét!!! A felismerés és a megértés suhant végig át rajtam. A Crimson hatodik stúdió lemezének a címe és hangulata. Az Islands után komoly változások érték a csapatot. Szinte csak az alapító Rober Fripp (gitár, melotron, meg minden egyéb kütyü, de leginkább ötletgazda) maradt meg. Komoly szerzemény lett a Yesből idevándorolt Bill Brufford (dob). Ezzel a lemezzel zárom egyelőre a Királyról szóló meséket, de biztos folytatom, mert a King Crimson a rock történetének az a zenekara volt, amit nem lehet stílusokba skatulyázni. Egyszeri és megismételhetetlen volt, mint a Doors, a Tull és persze a Yes. A lemezről egy megkapó számot, a Trio-t (track-05) és egy idegtépően zseniálist, a Fracture-t (track-06) választottam. (A szám ihlette a Töréspontok című képemet.) Ebben a kettőben van benne az akkori Crimson lényege, és a Dylan mű egyedi hangulata. (Mind a kettő nagyon halkan kezdődik, türelem!) Ha valaki nem látta volna, ki ne hagyja, ha szereti a lélekemelő filmeket!!!





Texte alternatif


Zenei átalakulás 6. - Amikor a levegő halványnál is fehérebb árnyékba fordul - Bach/Procol Harum

2010. június 11., péntek

Comments: (2)


Johann Sebastian Bachot én is a D-moll Tokkáta és Fúgán keresztül ismertem meg. Elég hamar. Sőt sokáig azt mondtam, hogy nekem ez elég is komolyzenének. Aztán már beatnik koromban belefutottam egy számba, amitől borsózott gyönyörűségében a hátam. Majd azt is megtudtam, hogy a főmotívuma egy Bach darabból van, amit a könnyed Air címmel el is rendeztek. Lázasan kezdtem kutatni a mű után, és így tudtam meg, mi is ez valójában: a D-dúr szvit No. 3 második tétele. Az egész mű óriási hatással volt rám, valamit ezen keresztül éreztem meg. A nagyzenekari hangzás megértéséhez találtam meg a kulcsot. Ennek köszönhetem későbbi merészebb kalandozásaimat.



(Nem tartom szerencsésnek egy több tételes műből csak egyet bemutatni, ezért a bejegyzés végén mp3-ban meghallgatható az egész szvit.)
Bach-ot nem lehet barokk zeneszerzőnek elkönyvelni. Bár műveinek nagy része annak felel meg, de sokban előrevetíti a klasszikus korszakot. Az alapjait rakta le. Híd, mint Mahler a XIX. sz.-i romantika és a XX. sz.-i modern zene között. Kurt Blaukopf, Mahler egyik legjobb életrajzi könyvének írója jegyezte meg: A Zene Nagykönyvében két zeneszerző van, akit nem lehet stílusok alá gyömöszölni. Bach és Mahler önálló fejezetet képeznek benne.

A Procol Harumot pedig nehéz lenne beatzenekarnak címkézni. Igen sajátságos hangulatú, látszólag könnyed slágeresebb hangvételű zenekarnak lehetne elkönyvelni. Ez elsősorban híres számuknak köszönhető. A Whiter Shade of Pale volt az, amit minden rádióállomás ronggyá játszott, én is ennek köszönhetem az utat Bach és a szimfonikus zene felé. Albumaik nagyon erős progresszív beütéseik miatt meglehetősen izgalmasak voltak az akkori zene színes világában. A híres számot szerencsére még akkor sem sikerült elcsépelni, annál jóval több az érték benne. A Hammond orgona simogató hangzása pedig olyan könnyed és érzéki, mint az eredeti Bach-mű vonós frazirozásai.



Azt hiszem, a számot meghallgatva, mindannyian érezhetjük a levegő finom szellő tenyerének könnyed simogatását. Ezt kívánom mindenkinek a hétvégére.

-------------------------------------------------------------
Kapcsolódó zene

Saint-Martin-In-The-Fields, vez.: Neville Mariner

6x3 - Duke Ellington/Oscar Peterson/Thelonius Monk/Keith Jarrett/Chick Corea/McCoy Tyner

2010. június 9., szerda

Comments: (2)


A trióban muzsikálás a zenélés magasiskolája. A billentyűs - basszus - ütős hármas a kibővült zenekarokban a ritmusszekciót képezi, ez utal is egyben a szerepére. Trióban viszont nincs a zenekar többi része, ami elviszi a zene "látványos" részét. A három tagra redukálódott együttes maga az egész, aminek úgy kell megszólalnia, mintha egy "igazi" nagyzenekar lenne. A hármas felállásban minden zenésznek virtuóznak kell lennie, mert a szóló- és kísérő szerepek állandóan cserélődnek. A rockzene egyik kimagasló triómuzsikusa Jack Bruce. Frank Zappa úgy nyilatkozott róla, hogy annyira egyedien, szólógitár-szerűen basszerozik, hogy elképzelhetetlennek tartja, hogy együtt tudjon vele játszani. A Creamben és egyéb későbbi triókban viszont remekül megállta a helyét...
A triókat "intimitásuk miatt szeretem.
A jazzben igazán nagyszerűek álltak össze, érdekes módon, mindig egy-egy kimagasló képességű zongorista körül. A zongora - bőgő - dob összetétel atyja Art Tatum volt, az Ő nyomdokain járó triókból válogatottam össze egy blokkot.

A jazz atyja, Duke Ellington inkább a nagyzenekari darabokról volt híres, azonban remek trió muzsikus is volt, ahol improvizációs képességei kerülhettek előtérbe. Híres szerzeményét, a Take The "A" Train-t választottam. Sajnos a másik két muzsikus nevére nincs utalás, a képek alapján meg nem tudom felismerni őket.


Oscar Peterson híres első triójával (Ray Brown - bőgő, Ed Thigpen - dob) különleges iskolát teremtett. Igazából azt lehet mondani, hogy a mai jazz triók szellemiségét alapozta meg. Az Amszterdami Concertgebow-ban készült felvételen ez a trió szólal meg.


Thelonius Monk sajátos zseni volt. Egyedi játékstílusával és szerzeményeivel a mai napig hatással van a jazzéletre. Chick Corea szerint: "az tud igazán zongorázni, aki Monkot tud játszani".


Keith Jarrett a mai kor egyik kimagasló zongoristája. Nemcsak a jazzben, a klasszikus zenében is. Én különösen szeretem a csemballó felvételeit. Bach Goldberg Variációi az ő tolmácsolásában, ezen a különleges megszólalású hangszeren igazi csemege. Mint ahogy a Michaela Petri, barokkfuvola művésszel felvett Händel- és Bach szonáták. Jazz triói is kimagasló zenei anyaggal és koncertekkel ajándékozták meg a jazz rajongókat. Legjobb összeállítású triójával (Gary Peacock - bőgő, Jack DeJohnette - dob) egy örökzöldet, az On Green Dolphin Streetet választottam.


Chick Corea... számomra az elsőszámú zongorista, illetve billentyűjátékos. A legsokrétűbb, a legtöbb egyéb irányzatban otthonos muzsikusnak tartom és nagyon termékeny zeneszerzőnek. Lemezein folyamatosan megújulni képes. A '80-as években két fiatal zenésszel John Patitucci bőgőssel és Dave Weckl dobossal alakította meg Acoustic Band nevű zenekarát. A két társ azóta világhírűvé nőtte ki magát, és erre – saját bevallásuk szerint is – nagy hatással volt Corea. A Mad Hatter albumról választottam a Humpty Dumpty – eredetileg quartett előadású – c. számot. (Ha valaki nem kíváncsi Weckl dobfelvezetőjére, toljon előre 3:15-ig!)


McCoy Tyner John Coltraine híres, a '60-as évek elején alakult, az akkori jazzt forradalmasító zenekarában tűnt fel. A My Favorite Things stúdió változatán hallható szólója egész egyszerűen varázslatos. Coltrain pályafutását innen végig is kísérte egészen haláláig. Saját neve alatt megjelent lemezein remekül ötvözi az örökséget saját spirituális indíttatású zenei világával. A választott felvétel azért érdekes, mert inkább a hagyományokhoz nyúl vissza, együttérezni a bejegyzésben szereplő három nagy előd együttes hatását.


---------------------------------------------------------------

Kapcsolódó zenék

Variatio 25 a 2 Clav. Adagio (K. Jarrett - csemballó)

Michaela Petri (blockflöte), K. Jarrett (csemballó)


A hónap lemeze

2010. június 7., hétfő

Comments: (2)


Új sorozatot indítok a blogon, külön lapon a fenti címmel. A baloldali sávon is eltűnt a heti lista, helyette az aktuális lemez került ki egy lejátszóba, amin talán valamivel jobb minőségben szólalnak meg a zenék, mint a YouTube-ról. Arról nem beszélve, hogy nem vagyok kiszolgáltatva az előbb nevezett szolgáltató archívumának, hanem bátran kotorászhatok a sajátomban.

Az első választás George Bizet két operájának, a Carmennek és az Arles-i lánynak szvit változatai a Leonard Bernstein által vezényelt New Yorki Filharmonikusok előadásában, a SONY Royal Edition sorozat kiadásában. Bővebben a lemezről, meg egyebekről a külön oldalon olvashattok. Itt csak két kedvcsináló klipet mutatok be. Remélem sokatok számára lesz érdekes ez a változás.





Bár vannak elképzeléseim, hogy miket kívánok bemutatni, de szívesen várok Tőletek is ötleteket, vagy kívánságokat, miket szeretnétek ezen az új oldalon megismerni, vagy újra hallgatni.

Zenei átalakulás 5. - Black Crow - Joni Mitchell/Diana Krall/Cassandra Wilson

2010. június 3., csütörtök

Comments: (6)


Szeretem a sokrétű embereket, ha nők, akkor meg különösképpen. A zenében is...
Joni Mitchellről sokáig csak annyit tudtam, hogy Woodstockban betegség miatt nem tudott fellépni. A fesztiválról azonban megemlékezett az 1970-es, Ladies of the Canyon albumon egy Woodstock című számmal. Ezt azonban sokáig csak a Crosby, Stills, Nash & Young verziójában ismertem. Először a Band búcsú koncertjéről készült filmen, a Last Waltz-on láttam és hallottam. Bejött a pódiumra egy elsőre semmitmondóan kinéző, nem igazán megnyerő arcú nő. Aztán kezébe vette a gitárját és ahogy el kezdett énekelni (a Coyote-ot, a Hejira-ról), megszépült. Mikor el kezdtem gyűjteni a CD-ket, ő is sorra került. Először azt a lemezt kerestem, amin a Coyote van. Az 1976-os album zeneileg is váltást jelentett Joni pályafutásában. A kísérő zenekarban két, akkor még ismeretlen jazz muzsikus, Pat Matheny és Jaco Pastorius ezen a lemezen lépett igazán az érdeklődés középpontjába, majd a saját karrierjük felé. Sok remek szám van ezen a lemezen, a Black Crow-t azért választottam, mert két karakteres feldolgozásával is érdemes foglalkozni. A klipen az eredeti stúdió verzió hallható egy slideshow kíséretében.



Aztán szép sorban összegyűjtöttem a fellelhető Mitchell lemezeket és megismertem ennek a páratlan személyiségnek az életművét. Nemcsak dalszerző, szövegíró, hanem az éneklés mellett gitáron és zongorán is játszik. Mindemellett a borítóinak is a grafikusa és tervezője is volt. Meg korának nagy férfifalója is. Nem egy kortárs zenész örült, majd sírt miatta.

Kanada érdekes hely lehet. Joni Mitchell onnan származik. És Diana Krall is. (Meg Alanais Morissette. Talán egyszer Ő is előadja a számot.) Egy ideje már figyeltem Krall nevét, de valahogy nem füllött hozzá a fogam. Még nem hallottam felőle semmit. A CD-i drágák, mint a fene. Ki szeret ismeretlenbe belevágni? A Mezzo-n aztán belefutottam a Montreali Jazz Fesztiválon rögzített koncertjébe. Amikor a Black Crow-hoz értek, onnan már egyértelmű volt a rajongás. Ez a felvétel látható az alábbi snitten.



Úgy 4-5 éve rendszeres vendég voltam a Faháznak elhíresült óbudai intézményhez tartozó puccosabb sörözőjében. Egy fiatal és kedves hölgy volt a csapos. Igazából ez is lehetett volna a szempont, de sokkal inkább az, hogy ez a fiatal és kedves hölgy nagyon igényes zenei kultúrával rendelkezett, ezért az intézményben is mindig jó zenék szóltak, ha Ő volt a pult mögött. Itt figyeltem fel egyszer egy igen karakteres hangú jazz énekesnőre. Teljesen lenyűgöző volt a felvételek hangulata. Feszesen, néha sámánian szóló kíséret, boszorkányos hanggal. Ekkor ismertem meg Cassandra Wilsont, a fiatal generációk egyik kimagasló tehetségét. Azonnal el is kezdtem kutatni a lemezei után. A Bull Light Till Dawn-on egy elképesztő Black Crow változat van tőle. A YouTube-on nincs fent, így a saját archívumomból játszom be, kép nélküli lejátszón. Kizárólag erős idegzetűeknek!!! :)

(Azért szerintem ki lehet bírni...)
----------------------------------------------------------------------------
Kapcsolódó zenék

Talán feloldja Cassandra sámánénekét...
----------------------------------------------------------------------------
Még érdemes meghallgatni Joni Mitchell mai hangját. Herbie Hancock kiadott kiadott egy lemezt, amin Gershwin Világa előtt tiszteleg. (Ez a lemeznek is az angol címe.) Ezen hallható a Porgy és Bess-ből az egyik, talán legtöbbet játszott és feldolgozott dal, Joni Mitchell előadásában. A fájdalmasan szép szaxofon szólóval Wayne Shorter ajándékoz meg bennünket.

A Boldogság Tánca - Shaktitól Remember Shaktiig

2010. június 1., kedd

Comments: (0)


A "bluesnagypapa", Graham Bond zenekarában (Blues Corporation) feltűnt 1962-ben egy fiatal gitáros. John McLaughlin pályafutása indult el akkor. Később átváltott a jazzre, fiatal angol zenészekkel a kornak megfelelő, Coltrane-hatású és ihletésű darabokkal színesítették a palettát. Aztán a sors összehozta Tony Williams-szel, Miles Davis virtuóz dobosával és a Lifetime nevű zenekarban Larry Young orgonistával trióban a Davis féle fúziós jazzrock vonalát követte. Innen már csak egy ugrás volt a Miles-szal való közös munka. A Bitches Brew korszak lemezeinek sztenderd gitárosa volt.
Időközben elvetődött – az akkori szemléletnek megfelelően – Indiába, és a többi ilyen-olyan-amolyan zenészhez hasonlóan Sri Chinmoy-nál találta magát. A tanítás hatott. 1970-ben megjelent, My Goals Beyond albumának második oldalán két hosszabb szám található Peace One és Peace Two címmel. Ezeken szólal meg először az indiai zene és a jazz fúziója. Zakir Hussein, pakisztáni tabla játékossal való, további zenei pályafutásán átívelő kapcsolata innen is datálható.
Miles Davis hatására alakította meg saját zenekarát, amit a Chinmoy-tól kapott név után Mahavishnu (félisten) Orchestra-nak nevezett el. A tisztán jazzrock alapú zene azonban nem elégíthette ki. Az 1970-es lemez zenészeivel, [Zakir Hussein (tabla), L. Shankar (hegedű), R. Raghavan (mridangam) és T. H. "Vikku" Vinayakram (ghatam)] megalakította a Shakti nevű zenekart, 1977-ben. A név jelentése elég sokrétű. Ha valakit érdekel, a Kritályakadémián és a Tantralapon találhat kielégítő ismertetőt.
Az első két stúdió lemez elképesztette a szakértőket. Koncertfelvételeket követeltek, mert nem hitték, hogy ilyen fokú virtuozitás lehetséges stúdiótrükkök nélkül. Az első klip ezzel a felállással készült, a bejegyzés címe a szám, La Danse du Bonheur fordítása.



A '80-as évek McLaughlin életében is változást hoztak, mivel a zenében is változás, illetve inkább az útkeresés időszaka állandósult. Megismerkedett Katia Labeque francia zongoraművésznővel, aki a francia impresszionisták és a XX. századi modern zene egyik leghíresebb interpretátora, nővérével, Marielle-l együtt. Az ismeretségből nemcsak zenei, hanem valós házasság is született. Ebben az időszakban számtalan duett és egyéb, keresztbe történő közreműködésű lemezük született. Most azonban az indiai zene-jazz fúziónál kívánok maradni. Egy nagyon ritka TV felvételt találtam, 1984-ből. Nemcsak zeneileg érdekes, hanem a zenekari összetételben is. John mellett Katia Labeque zongorázik, Marielle Labeque tampurán, Zakir Hussein tablán, Hari Prasad Chaurasia pedig az egyik legvarázslatosabb keleti hangszeren, a bansurin (bambuszfuvola) játszik.



A '90-es években McLaughlin különböző formációkban visszatért a jazz számos irányzatához. Az ezredforduló környékén aztán felelevenítették a Shaktit, immár Remember Shaktiként. Az e néven megjelent három koncert CD teljesen más hangulatokat áraszt. Az éppen aktuálisan változó szóló hangszer határozza meg ezeket. A Remember Shaktin a bansurié a főszerep, a The Believeren az indiai mandoliné, míg a Saturday Night in Bombay-en a santuré (a mi cimbalmunkéhoz hasonló hangszer) és az éneké. Az utóbbi lemeznek DVD-anyaga is beszerezhető. Varázslatos számomra mindig megnézni. Szerencsém volt ebben a felállásban élőben is megcsodálnom őket a Millenáris Parkban. Ezt a koncertet elevenítem fel magamban, ha előveszem a lemezt. Ez a felvétel pedig csak tovább mélyíti ezeket az emlékeket... Közreműködnek: Zakir Hussein (tabla),
V. Selvaganesh (mridangam), U. Shrinivas (mandolin), Shankar Mahadevan (ének)



John McLaughlin azon zenészek egyike, és azért a kedvenceim közé is tartozik, mert munkássága azt bizonyítja, hogy a zenében nincsenek határok és korlátok, sem zeneileg, sem ideológiailag...

Kapcsolódó zene