Zenei átalakulás 8.– I'm So Glad – Cream/Deep Purple

-
Lehet ma, különösen a fiatalabb korosztályoknak fanyalogni a Creamen, akkor is korszakos banda volt, és olyat tett le a zene asztalára, ami máig fényesen csillog. Az első, 66-os lemez (Fresh Cream) – számomra máig egyik legkedvesebb – száma az I'm So Glad. Rövid, frappáns, érces Bruce hanggal, kellemes háttér vokállal, kifejező, érzelem telt szólóval. Íme:

Érdekes módon a Creameket nem nagyon dolgozták fel, még nagy gitárosok zenekarai sem. Hendrix egyik koncerjén ('68, Winterland) játssza a Sunshine-t és ugyanez hallható FZ The Best Band... koncert albumán, a maga Zappásan sajátságos módján.

A Deep Purple első felállásában 1968-ban adta ki első albumát, ezen hallható a Cream e száma. Jómagam ezt Purple-t jobb szeretem, még akkor is, ha az In Rock-kal kezdődő korszakot ismerik inkább a Purple-t kedvelő, népes rétegek. Ebben a felállásban több volt az intellektualitás, sokkal inkább érvényesült John Lord egyénisége. Rod Evans énekhangját is jobban szeretem, mint Ian Gillan visítozásait. A feldolgozást nagyon színesíti az izgalmas orgona intró, Blackmore szólója viszont meg sem közelíti Clapton érzelmi világát. Összességében azonban ennek az első lemeznek a legigényesebb száma ez, még ha a Hush  is lett róla a legnépszerűbb és a legtöbbet hallgatott:



Mindenesetre, talán a feldolgozás miatt szerződtethették A DP-t a Cream búcsúturnéjához előzenekarnak. Aztán gyorsan ki is rúgták őket, mert sikeresebbek voltak, mint ők. Ez meg érthető, a trióban már mindenki utált mindenkit a menedzsmentnek köszönhetően, ez valószínűleg a zenélésben is lejött. Utolsó fellépésükön a Yes volt a bluffer*, és ott legalább igazán méltó, örökérvényű csapatnak adták át a stafétabotot.

>>> kapcsolódó zenék <<<

Ha már említettem, férjen ide a Hush, és mindenképpen betoldanám a Creamtől a szám koncert változatát a '69-es búcsúturnéről. Hát, bármennyire is "utálták" egymást, így is zseniális, úgy, ahogy van...

*bluffer - pornószleng: előszopó (bővebben nem fejteném ki)

Jazzbulvár

-
Ezt a bejegyzést nagyon szeretem, mert a benne felvonultatott zenész-embereket, zenéket és zenekarokat is. A Nő bizony nemcsak a férfiak életét tudja felkavarni, de – ha zenészről van szó – zenekarok sorsának alakulását is alaposan. Egy ilyen érdekes kapcsolódási soron szeretnék most Veletek végig menni.

Stan Getz zenekarában a 60-as évek végén feltűnt egy érdekes szépségű, varázslatos hangú nő, a brazil származású Flora Purim.

Getz érzéki szaxofon játéka mellett a hölgy megkapó egyénisége és hangja igazi csemege ezen a felvételen.

Chick Coreának elege lehetett a free-s próbálkozásokból és a 70-es évek elején – vélhetőleg Miles fúziós Kotyvalékjának (Bitches Brew) indíttatásából alakította meg új zenekarát. Ebbe invitálta meg Airto Moreirát, a szintén brazil származású, kiemelkedő képességű ütőst és vele együtt Flora-t is. Az ezzel a felállással készült két lemeznek ettől van különleges hangvétele. Corea elektronizát billentyűzése mellett Joe Farrel szaxofon játéka és a két brazil zenész temperamentuma, Stanley Clark virtuóz basszjátékával igazi etalon zene a mai napig.

Chick Corea: What Game Shall We Play Today
(Return to Forever, 1972)

 

A szelet valószínűleg Chick is csaphatta Flora-nak, de Moreira nagyobb esélyekkel indult, házasság is lett belőle, mi meg ennek köszönhetjük az Al Dimeola-val és Lenny White-tal  készült, immár Return to Forever zenekar névvel fémjelzett lemezeket, lévén az ifjú házasok, vélhetőleg személyes indíttatásokból nem kívánatosakká válhattak. Ők azonban a mai napig  boldog zenészházasságban élnek.

John McLaughlin Shakti-s kitérője után és mellett 1974-ben alaposan kibővítve újra összehozta Mahavishnu Orchestra zenekarát, amelyben Jean Luc Ponty mellett az igazi meglepetés, egy addig szinte ismeretlen ifjú énekesnő, Gayle Moran is helyett kapott. Az ebben a felállásban készült két lemez igazán kuriózumnak számít a korábbi Orchestra lemezek vérbő jazzrock hangulata mellett.

Mahavishnu Orchestra: Smile of the Beyond
(Apocalypse, 1974)

Corea felfigyelt a hangra is meg a Nőre is gyorsan le is csapta Mclaughlin kezéről mind a kettőt, elképzelhetően John nem kevés keserűségére. Gayle hangja, zeneszerzői és szövegírói tevékenysége, hangjának tönkremeneteléig kísérte a Corea lemezeket. Életét pedig a mai napig, hiszen ők is boldog zenészházasságban élnek.

Return to Forever (zene és szöveg, Gayle): Do You Ever
(Musicmagic, 1977)

Harag, ha volt is a "sértett felekben hamar el is szállhatott, hiszen Coltrain halála után, John McLaughlin 78-as szólóalbumán a nagy zenész előtt tisztelgő darabban vendégzenészként Chick Corea is szerephez jutott Stanley Clark és Jack DeJohnette társaságában. A szám egyébként igazi kincs, Coltrain legragyogóbb korszakának a szellemében. Négy zenészzseni örömjátéka. (Hallod-é a magad után hagyott hangot)

John McLaughlin: Do You Heard The Voice You Left Behind
(Electric Guitarist, 1978)

Az igazi pikantériát, zenei csemegével fűszerezve Chick Corea szolgáltatta a Tap Step albumon. Az első számban nem semmi "foursome"-ként Chick és Gayle mellett Airto Moreira és Flora Purim is a közreműködők között van. A szám igazából zenei pamfletként is felfogható lenne, de inkább meghajlásnak gondolom a másik pár származása előtt.

Chick Corea: Samba L. A.
(Tap Step, 1980)

Ne feledkezzünk meg John McLaughlinról sem. Magánélete a 80-as években elrendeződött, amikor Párizsban találkozott Katai Labeque-kel, az akkor már igen híres és legalább olyan szép zongora művésznővel. A találkozásból nemcsak közös zenélés lett, jó pár albumon is rögzítve, hanem itt is frigy, bár ezt nem tudom, hogy tart-e még, de vélhetően minden érintett a mai napig a maga, vagy páros boldogságában leledzik, ami nekünk is fontos, hiszen addig mi is jó zenéket kapunk tőlük.

Katia Labeque - John McLaughlin: Until Such Time
(Mediterranean, 1986)

A hónap lemeze elé – Humble Pie - Performance Rockin' At The Fillmore (1971)

-

Augusztus kiemelt hónap a számomra, csillagjegyem miatt. Erre a hónapra terveztem kedvenc rockkoncert albumon bemutatását. A Humble Pie munkásságát sokáig csak ebből a lemezről és a Peter Frampton távozása után Clem Clempsonnal, a Colosseum addigi gitárosával kiegészülten készített Smokin'-ról mérhettem le. Az ezt megelőző stúdió albumaik szinte hozzáférhetetlenek voltak. A CD korszak hozta meg a teljes képet a számomra. Az előbb említett két lemez elég erőteljes rock hangzású, így igen kellemes meglepetés volt a később megismert albumokon a zenekar sokrétűsége, színes hangzás világa.

A Pie 68-69 fordulóján alakult három igazi vezéregyéniségre. Steve Mariott lehet, hogy nem a legjobb  gitárosa volt a rocknak, de énekhangja, színpadi egyénisége mégis kiemelkedő alakjává teszi. Már a Small Faces-ben is nagyon szerettem. Az új zenekarban azonban felszínre kerülhetett igazi énje.

Peter Frampton a Herdből érkezett. Ezt a csapatot és őt sem nagyon ismertem. A Humble Pie-t megismerve azonban már előre szembesülhettem a később olvasott és hallott véleményekkel, nagyszerű gitáros, sajátos énekhanggal, ugyanakkor színpadi rátermettséggel is.



A basszusgitár Greg Ridley-vel csapódott hozzájuk a Spooky Tooth-ból. A másik két, inkább a slágeresebb beatet képviselő zenekar mellett, a Tooth a progresszív ágazatban nyomatta a nótákat.



Nincs hír arról, akartak-e valamelyik híresebb csapattól jónevű dobost maguk mellé. Én azt tartom valószínűnek, hogy Jerry Shirley, az akkor 17 éves dobos tudatos választás volt. Képességei és sokoldalúsága nagyszerűen passzolt zenei elképzeléseik mellé.

A Humble Pie hangzását alapvetően meghatározta a két szólógitáros felállás. Bár Frampton számított első gitárosnak, Marriott sajátos, torzított akkordozása és eltérő szólózásai különleges hatást teremtettek, nem beszélve zenészi sokrétűségéről, hiszen sokszor nyúlt át a billentyűs hangszerekhez, vagy kapta fel a szájharmonikát. Énekhangja pedig az egyik legérdekesebb a rockban. A három gitáros váltott, vagy kórus éneklése is sokat emelt a számok hangzásán. Rythm and blues alapú sajátos rock muzsikát teremtettek, és egy csak rájuk jellemző stílust.



Remek koncert banda volt. Stúdióalbumaikkal szinte ellentétes stílusú és töltésű hangzással, mindig fergeteges hangulatot teremtve. Erre legékesebb bizonyíték a fenti klippel szembeni alábbi és a hónap lemeze tárgyát képező koncertalbum is a balsávban.

---------------------------------------------------------

Kapcsolódó zenék

Bár már nem Framptonnal, hanem Clem Clepsonnal egy jellemző koncertrészletet szeretnék bemutatni, hogy látványvban is részesülhessünk azzal a hangulattal, amit a Humble Pie a koncertjein teremtett.

A külön oldalon említem az As Safe As Yesterday-t, de egyébként is szeretném bemutatni, mert az egyik kedvenc stúdiófelvételem velük. Ugyanakkor itt a helye a Pie másik oldalának is, a balladaszerű, visszafogott hangvételű lírát képviselő Earth and Water Songnak. Összehasonlításként válogattam ennek a blokknak a végére a '69-ben, a legendás Whiskey and Go-Goban rögzített koncert CD-ről az I Walk Gilded Splinters-t. Ez hallható a két évvel későbbi albumon is. Itt rövidebb verzióban, és érezni még a zenekar koraiságát. A későbbi koncerten a szám nagyobb lélegzetű és kifinomultabb. Az összhang is meggyőzőbb, de mindenképpen kuriózum.

Anyabolygó - Homeworld, Yes

–

Nem ezzel a poszttal készültem visszatérni, még leköt egy sürgős munka, de az új követőket köszöntenem illik, ha már szokásommá vált. Így a tervezett Wagner bejegyzés helyett DoziDruszámat üdvözlöm a képcsarnokban a Yes 1999-es, utolsó előtti stúdió albumának a Laddernek kulcsszámával. Mivel a megtisztelt művész a diaporáma magas szintű művelője, ezért választottam ezt a klipet, amit a lemezhez kapcsolódó koncertsorozatról készült DVD-hez készítettek bónusz gyanánt.

A szám és a képsorok ötletét a címmel azonos számítógépes játék inspirálta, ami a Batltestar Galactica című sci-fi sorozat sztorijára épülve az elveszett anyabolygó megtalálását célozza. A játék igen népszerű a tengeren túlon, Jon Anderson spirituális beállítottságához pedig alighanem közel áll a sorozat szellemisége, így született meg a szám, ami a zenekar folyamatos frissességét is bizonyítja. Remélem tetszeni fog, "másik János"...
(Várom Azorika és Pici jelzését, ők mit látnának, hallanának szívesen?)