Bejegyzések
Érdekes a név szójátéka, bár lehet, hogy csak én értelmezem így. A "piece" (rész) angol szó átértelmezése a Békére...
Milyen furcsa ezt így leírni, hogy a jazz két nagy öregje, hiszen lassan 40 éve ez a két nagyszerű zenész jelenti számomra (Miles Davis) mellett a jazz-t, amit igazán szeretek elmélyülten hallgatni. Fiatal zsenikként röppentek ki a Bitches Brew sessionökből. Megint összeálltak, és bármikor megteszik, valami újat alkotnak. Bevették maguk mellé a szaxofon fenomént, Kenny Garrettet, aki – ugyanúgy, mint ők – Miles szárnyai alól indult el a hírnév felé. Őt több mint 20 évvel ezelőtt láttam Miles utolsó TV felvételén, és már akkor lenyűgözött. Az ütős Vinnie Colaiuta sem először adja a ritmust John, vagy Chick mellett. A basszeros Christian McBride-ról azonban nem tudok semmit, neve és munkássága számomra eddig ismeretlen volt. Stúdió lemezt nem vettek fel, viszont majd kétéves koncertsorozatukról kiadtak egy dupla CD-t, ami tavaly Grammy-t jelentett az instrumentális jazzkoncert kategóriában. Egy kis – sajna elég gyér – látványt nyújtanék ízelítőül, a zene azonban méltán kárpótolja a pocsék videótechnikát.
Milyen furcsa ezt így leírni, hogy a jazz két nagy öregje, hiszen lassan 40 éve ez a két nagyszerű zenész jelenti számomra (Miles Davis) mellett a jazz-t, amit igazán szeretek elmélyülten hallgatni. Fiatal zsenikként röppentek ki a Bitches Brew sessionökből. Megint összeálltak, és bármikor megteszik, valami újat alkotnak. Bevették maguk mellé a szaxofon fenomént, Kenny Garrettet, aki – ugyanúgy, mint ők – Miles szárnyai alól indult el a hírnév felé. Őt több mint 20 évvel ezelőtt láttam Miles utolsó TV felvételén, és már akkor lenyűgözött. Az ütős Vinnie Colaiuta sem először adja a ritmust John, vagy Chick mellett. A basszeros Christian McBride-ról azonban nem tudok semmit, neve és munkássága számomra eddig ismeretlen volt. Stúdió lemezt nem vettek fel, viszont majd kétéves koncertsorozatukról kiadtak egy dupla CD-t, ami tavaly Grammy-t jelentett az instrumentális jazzkoncert kategóriában. Egy kis – sajna elég gyér – látványt nyújtanék ízelítőül, a zene azonban méltán kárpótolja a pocsék videótechnikát.
Félelmetes a dobos "Cobhami" ritmusözöne, Garrett megbölcsesedett, ám mégis szuggesztív játékmódja, Chick és John kiteljesedett magabiztossága. Jól ismerem mind a kettő zenei életművét, és igazából azért szeretem őket, mert képtelenek beszűkülni egy irányzatba, bármiben otthon érzik magukat, legyen az klasszikus hangszerelésű zene, indiai, vagy spanyol népzenéből táplálkozó műfajok, a jazz bármely irányzata és még a kortárs zene is.
Sokrétűségüket szeretném érzékeltetni erről a dupla lemezről kiválasztott, számomra legizgalmasabb számmal, a talányos című Hymn to Andromeda-val (napok óta hallgatom, nem tudok vele betelni). A több részre tagolt, több mint 27 perces darab nagyszerű példa a zenészek sok irányú szellemi táplálkozásáról. Chick kifinomult zongora bevezetője és a vonózott bőgő szelíd dünnyögése elragad a Földről, ki az Univerzumba, ahová esendőként megérkezve John jajgató-síró gitárja kér eligazítást. Innen száguldás kezdődik a határtalanság határai között. A ritmusszekció mantrázó hullámzása felett Kenny szaxofonja éteri zsolozsmába kezd, ami extázisba emelkedik az egész szám csúcspontján. S mégsem őrjöngésbe, valamiféle átszellemült érzésbe, amitől elcsuklik a hang és dadogva keresi a szavakat arra, amire nincs is. (Egyszerűen képtelenség nem becsukott szemmel, mozdulatlanul hallgatni...) Egyszerre viaskodik bennünk a zenével együtt a démon az angyallal. A szaxofon elhaló kifulladásával éledünk és hagyjuk ott a dimenziók rengetegét. Chick csillagsziporkázású zongora futamai elnyugtatnak és visszahoznak oda, ahonnan indultunk...
Egy kis epizóddal zárnám ezt a hosszúra nyúlt bejegyzést. Egy megkapó duettel, ami bepillantást nyer Chick Corea és John McLaughlin műfajokon átívelő nagyságába.
3 megjegyzés:
Megint jó "kis" zenékkel rukkoltál elő. A biztonság kedvéért kétszer is meghallgattam, ám ma is a legutolsó darab lett a szívem csücske. Mivel hallgatok a véleményedre a Hymn to Andromeda-ra jobban figyeltem, de /értékelve az irodalmi próbálkozást is ;)/ mégis a duóra szavazok.
Ez az a szituáció, amikor az 1+1=3. Van két jó zenész,és jelen lesz általuk egy teremtmény, ami ők ketten együtt.
Köszönöm Kati! Tudod más zenei világ mind a két variáció, és ez az amit szeretek Bennük, a sokrétűséget. Mind a kettő rengeteg féle duóban megnyilvánult már, és mindben mást hoztak. Az FPB nagyon remek zenei vállakozás, zsenik, akik nem maguk önfényezésére, hanem a zene örömére adnak ki magukból mindent. Nem tudom Neked megmagyarázni, miért ragadok le ennél a számnál, de ha már itt vagyok a posztban, meg is hallgatom megint :)
Talán nem kellett volna így körülírnom??? Mindegy, ezek az érzések kavarognak bennem a szám közben...
Semmi baj a körülírással, csak egy kicsit gonoszkodtam. :) Ilyenkor mindig felcsillan az egyéniség, úgyhogy ez kimondottan jó dolog! Le merném fogadni, hogy a /nagy/macskák csillagnemzetségéből való vagy, azért vonzódsz annyira az Univerzumba röpítő zenékhez /ld.:Yes/ :)
Megjegyzés küldése