Agymenés a Yes-től (Mind Drive)

2010. szeptember 12., vasárnap

-
Nem tudom máshogy fordítani, ha valakinek van ötlete, szívesen veszem, nekem akkor is ez marad...

Már vártam.
vzqk50 egy ideje szédületes Yes HD show-kat pakol fel a YouTube-ra, nem tudtam elképzelni, hogy ezt a számot kihagyja. A napokban kaptam az e-mailt, csak csendre volt hozzá szükségem.
A Key to Ascension címmel összefoglalt, 4 CD-ből álló gyűjtemény a Yes 1996-os, San Luis Obispo-ban rögzített szédületes koncertjét és hat, 1997-ben rögzített stúdiófelvételét tartalmazza. A négy korong kuriózuma, hogy hosszú idő után újra a - általam ítélt - legjobb felállásban szólalnak meg: Anderson, Howe, Squire, Wakeman, White.
A koncert magáért beszél, aki teheti nézze meg a DVD-t, a stúdió rész meg egészen meglepően eredeti és Yesesen zseniális. Mind közül a kiemelkedő darab a bejegyzés címét adó:



Nem kívánok a zenéről írni, számomra egészen egyértelmű, a nagy 70-es évekbéli korszak reinkarnálása a mába. Csupán néhány dolgot emelnék ki: a középrész ezoterikus misztikumát, Steve Howe érzelmi kirobbanását a gitáron, (amikor nem a technikai tudás, hanem az érzelmi azonosulás dominál) a befejező részben és a fricskát az orrunkra, a zene banális lekeverésével. Összefoglalva benne saját múltjukat a jelen eszközeivel, megszabva egy lehetséges jövőbe vezető utat a zene gondolatiságán át. Anderson szándéka szerint: "A XXI. század küszöbén le akartuk rakni annak zenei irányát." A YES a századforduló zenéje!!! Jó lenne, ha lenne követőjük...

vzkq50 egy zseniális Yes rajongó Amerikából. Roger Dean (a Yes hivatalos grafikusművésze) munkáira és saját fotóira alapozva különleges képi aláfestéseket produkál a kifinomult zenék mellé. Ezzel mindannyian jól járunk, mert nem a gyatra koncertfelvételeket kell nézni, és minimum a zenét jó minőségben hallhatjuk. Ám, különösen az ebben jártas szemészek észre vehetik, hogy - a technikát kihasználva - sok esetben milyen érzékenységgel követik a képek a zene hullámzását, még ha néha kicsit belemagyarázók is. Napokat el lehet tölteni David videótárában annak, aki szereti ezeket a zenéket.

>>> Kapcsolódó zenék <<<

A Mind Drive egyébként az XYZ nevű zenekar darabja 1981-ből, a nagy kísérletezések és elkefélések évtizedének kezdetekor, amelyben Jimmy Page mellett Chris Squire és Alan White húzta  a talpalávalót. Vita folyt - úgy tudom - Page és a Yes között, hogy jogos volt a zenekar szerzőgárdája neve alatt feltüntetni a számot a lemezen, ebben nem akarok állást foglalni, össze kell vetni a korai darabot ezzel. Nem ágyazom be, csupán linkelem, mert minek itt bámulni a töksötét screent: http://www.youtube.com/watch?v=qKhcwwNeoKI&feature=related

Helyette inkább a sokat szapult Yes lemezről, a Big Generatorról egy igazi kuriózum David képeivel, az I'm Running. Ebben Anderson meghajol az általa is nagyra tartott Bob Marley előtt, ám a könnyed, szinte banális, ám mégis kuszának tűnő darab a végére olyan Yeses pörgést vesz fel, ami mindenképpen érdemes a meghallgatásra. Egyszerűen imádom...



Ezzel a bejegyzéssel és David videótárának a látogatásra való ösztönzéssel azok figyelmét igyekszem a YES korszakos jelentőségére felhívni, akik erről még nem tudnak. Amelyik zene ilyen képi (és egyéb) gondolatokat tud ébreszteni, az nem egyszerűen csak rock...

Ha még nem borultál ki, nézd meg ezt is: Ébredés

3 megjegyzés:

líbuc írta...

Úgy érzem, vannak közös dolgok a Yes-ben és Mahler-ban: egy időben, számtalan síkon
való építkezés /olyan, mint ahogy a fraktálok kibomlanak/, a végletekig fokozott érzelmek, és a monumentalitás. :)

pongi írta...

No, aki erre nemet mond az nem Yes

Vajda János írta...

Gyuri :)
Köszönöm Kati! Rátapintottál... ezért ez a két vonal az első számú a számomra. Az érzelmek és a hangzás végletei között felfedezhető számtalan sík.
Mahlerben Isten szólal meg, Jon Andersonban az Univerzum egyetemessége.
(Ja, hogy a kettő ugyanaz? :)

Megjegyzés küldése